neked elárulom: nálunk a nagyszobában még mindig karácsony van. a fotel mellett, a sarokban még ott áll a karácsonyfa, feldíszítve fehér és pezsgőszínű diszkréten csillogó gömbökkel és filc hópelyhekkel. esténként még az égősort is be szoktuk dugni, s ha éppen narancsot falatozunk, egészen meghitt, ünnepillatú az este. a fa alatt ott pihennek a karácsonyi ajándékok maradékai is: üres parfümös dobozok, teás díszdoboz benne epres porcelánkancsóval, amit nem valószínű, hogy valaha is használni fogok, egy-két képeslap. a kisasztal sarkán ott tátong üresen a fenséges marcipános szaloncukor doboza is, mellette hanyagul félredobott ajándékkísérők, s talán egy-két papírtasak is.
nálunk idén itt ragadt a karácsony. holnap már február, de csak nem akaródzik útjára engednünk az ünnepet. úgy tűnik, igazán jól választottunk fát: alacsony, kövér, terebélyes kerek fajta, klasszikus lúc. ki gondolta volna, hogy ilyen makacsul fog ragaszkodni tűleveleihez? ki gondolta volna, hogy ilyen jól esik majd neki fotelből megeresztett, gondoskodó simogatásom esténként? (no meg az a kis víz, amit időnként a talpba beletöltünk.) hát igazán meghálálta, hogy mi őt akkor, december 22-én örökbe fogadtuk.
a január gyorsan elillant, munkába feledkezve szökkentek el a napok. a januárt - ha át nem is- túlélltem. de nemcsak én, hanem a fánk is. vízkereszt jött és ment, s mi nem győztünk csodálkozni, hogy még mindig nem hullajtja leveleit. egyik hétvége illant el a másik után, s a mi fenyőnk már több mint egy hónapja állt, épp úgy, épp olyan teljességében, mint december 24-én. aztán amikor a januári szürke napjaink már végképp meg voltak számlálva, egyszercsak apró, halk, susogós huppanásra lettünk figyelmesek. tülevelek százai lökték el magukat ágaiktól, s az öngyilkos mutatvány után kupacba gyűlve értek földet a kopaszodó fa tövében.
már nem esik neki jól a simogatás, sőt, tán még a legapróbb érintéstől is kirázza a hideg. viszont az illata! az egészen mennyei. erőteljesebb, balzsamosabb, mint új korában, s fennséges fenyőfaillat tölti meg a szobát. a fotelben üldögélve, közel hajolva temetem arcomat az illatba, közben pedig hallgatom, ahogy az öngyilkos tűlevelek kupacba rendeződnek a padlószőnyegen.
sincs mese, itt a vég, a karácsonyfánknak és az ünnepeknek is vége - így február első hétvégéjén. a végső, kukában véget érő, lekopaszító és felporszívózó eseményen viszont nem leszek jelen, hiszen holnap, munka után ismét buszra pattanok és mamához szököm a hétvégére. így hát viszlát, kedves kis kerek fenyő, ha veled többet nem is, de találkozunk valamelyk jófej, csinos pajtásoddal bő tizenegy hónap múlva! most pedig tiszteletedre elmajszolom azt a három utolsó szem marcipános szaloncukrot, amit épp az előbb leltem meg a lomosban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése