január 10.

reggel fejgörccsel és gyomorideggel kelek, félmaréknyi gyógyszerrel indítom a napot. lassan csak magamhoz térek, kora délután bakancsba dugom a lábam, hátizsákot veszek a hátamra, fényképezőt a nyakamba, és irány a hegy. tegnap este havazott, bár nem túl sokat, nemigen több 3-4 centinél. de attól még szép, és fehér, ropog a talpam alatt. végre itt a tél, így január második hetére csak megérkezett. most nem lillafüredre megyek, illetve csak tíz percre ugrom be, majd átszállok a másik buszra, ami ómassára visz. tenyérnyi falu a garadna-völgyben, körülötte a bükk égigérő fáival, csordogáló patakjaival, dimbes-dombos, girbe-gurba, kátyús útjaival. talán ez miskolc legtávolabbi pontja; bár egészen úgy tűnik, mintha önálló falucska lenne, közigazgatásilag még a városhoz tartozik, és városi kék buszok járnak arra, óránként egy. térerő nincs, lillafüred után már nem elérhető a szolgáltatás, szerintem az ott lakóknak nincs is mobilja (?).

mesekönyvbe illő hely ez. kell vagy fél óra míg odaér a busz: suhan a farengeteg között a vékony kis úton, elhalad lillafüred mellett, balra lehet látni a palotaszállót, a hámori-tavat, és a kisvasút is az úttal párhuzamosan fut a hegyoldalban. odébb a különböző szakszervezetek szocreál üdülőit látni az apró fabódékkal, a pisztrángkeltetőt, ahol a megye (az ország?) legfinomabb pisztrángját lehet megkóstolni, ómassánál meg az őskohót, s közben végig ott csordogál a hol csenevész, hol felbátorodott patak az út mellett, a fák között. aztán egyszer csak megjelenik a falu, a tenyérnyi temető az első, ami meglát az ember. a busz a főtéren tesz le, ami a buszmegállóból, egy kocsmából, és egy posta/kisbolt/presszó/eszpresszó intézménykomplexumból (értsd: egy darab tornácos parasztház) áll. ómassán utcanevek sincsenek, csak a házak vannak beszámozva, ómassa 24, 26, 28, stb., a pontos címe az itt lakóknak. a buszmegállóból csak felfelé vezet az út, kettő turista ösvény, a harmadik pedig maga a főutca, ahol családi házak és üdülők sorakoznak egymás mellett, lazán, tisztes távolra egymástól. van itt egy kulcsosház is, ahol a turisták szállhatnak meg.

előbb az egyik turista úton indulok el befelé az erdőbe. emberek sehol, a természet csendje vesz körül. mást nemigen lehet hallani, csak a patak zúgását a hátam mögött, a vörösbegyek soha nem csituló csiripelését a fejem felett, és a ropogást a talpam alatt, ahogy lépkedek a szűz hóban. hátamon a hátizsák, kezemben a gép, tágra nyílt szemekkel próbálom befogadni a végtelen, fehér teret. egészen olyan, mint az út a vadonba. (kivéve persze azt a részt, hogy hazajövök és blogolok róla.) én végül nem gyalogolok el alaszkáig, sőt, a turista ösvényen sem jutok sokáig, mert az út eléggé meredek, a néhány centis hóréteg alatt vastag jég áll, csúszik is rendesen, így inkább visszafordulok mielőtt kitörném a nyakam.

végül a főutcán sétálok egyet, felfelé caplatok az úton, néhány méterenként megállok, vissza-visszanézek, és folyamatosan felfelé. nem győzök fotózni, annyira szép a táj. fehérbe borult erdő az apró házak körül, az elém terülő völgy, régi parasztházak, füstölő kémények, az út szélén csordogáló patak, a görnyedt öreg néni, aki a havat sepri a háza előtt. néhol juhok, csirkék és kecskék legelésznek az udvaron. összetákolt faólakból kikandikáló keverék kutyák figyelik a lépteimet, egyik-másik megugat, ahogy elmegyek a kerítés előtt. a madárkák mindenhol csapatosan szállják meg a kirakott madáretetőket, egyre csak csipegetik a faggyúgolyókat és a magvakat. lassan szürkülni kezd, mindjárt indul a buszom, így visszafordulok. mire a buszmegállóba érek, teljesen elmúlik a migrénem, az arcom kipirult, s a fejem is egészen kiszellőzött. a távolban már lehet látni, ahogy ereszkedik a köd, a házak kéményei egyre csak pöfékelnek, a levegőnek téli, füstölt illata van. a kedvenc illatom.

a természet szépségéhez semmi nem fogható, továbbra sem. újra elönt a vágy, hogy waldenkedjek egyet, kibéreljek egy apró házat a semmi az erdő kellős közepén, odaköltözzek kettesben az írógépemmel, és csak írjak, írjak, amíg bele nem szakadok. és élvezzem a természet szépségét, kóboroljak a hegyen az égig érő fák között. talán majd nyáron utánajárok, és kibérelek egy kunyhót egy kis időre. sok kiadó van. az egyik talán éppen rám vár.

fotók itt.