ma délelőtt a tízes busszal jövök mamához. éjszaka mínusz tíz foknál is hidegebb volt, úgyhogy húzgálom magamra a vastag pamutharisnyát. utálom a harisnyát, mert mindig lecsúszik, és mikor rajtam van, újra ötévesnek érzem magam. ahogy átmegy a busz a hídon besenyő után csodálatos táj képe tárul elém: a végtelen nagy fehérség, a zúzmarás fák sűrűn, sorban egymás mellett, s mindezt a méregzöld folyó szeli ketté. a másik oldalon a puszta termőföld olvad egybe az éggel, horizont nélküli, tejfehér végtelen. legszívesebben leszállnék a buszról és ezer fotót kattintgatnék a fehérségről.
mikor megérkezem a fehér macskák sárgállanak a hóban, a kisház ablakai bepárásodva, odabent jó meleg, ropog a tűz. mama a gyúródeszka mellett áll, éppen fahéjas cukrot hint a kinyújtott tésztára, kőttest süt. tél van, igazi tél, rakok is még a tűzre, mondja, s kezébe veszi a síkálót, kinyújt még egy adag tésztát. a kutaccsal megpiszkálja a parazsat, rak még néhány fadarabot a tűzre, rögtön pattogni kezd. a levegőben a forró húsleves illata keveredik a sütőben lévő fahéjas tésztáéval, a számban összefut a nyál.
még ebéd előtt elmegyek egy nagy körsétára, keresztül-kasul bejárom a falut. amott harangoznak, embereket alig látok, a házak sorra pöfékelnek egymás mellett. vasárnap délelőtt van, ilyenkor mindenki vagy templomban van, vagy otthon, bezárkózva készül az ebéd. a templomkapu előtt megállok egy percre, be kellene már menni, ötlik újra fejembe. de nem ma, nem most, már úgy is vége a misének. eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt, egyszer nyáron voltam itt utoljára. hogy kitűntem a tömegből, a fakó rozsdabarna ingem vörösen égett rajtam, az alig néhány fős gyülekezet tagjainak tekintete mind engem vizslatott, a fejükben végig egyetlen kérdés kattogott: ez vajon kinek az unokája lehet?
szállingózik a hó, minden csupa fehér, az utak sok helyen lefagyva. csak úgy ropog a talpam alatt a nagy fehérség, az én lábnyomom az első a szűzhóban. nem győzöm fotózni a minimalista monokróm tájat, a téli, falusi romantikát. közben arról álmodozom, hogy veszek egy százéves tornácos parasztházat, és jól ideköltözöm falura. már azt is tudom, hogyan rendezném be: a konyhámban piros lóca lenne, előtte faragott lábú nagy asztal tonet székekkel, a másik oldalon kredenc, amott meg masina, épp úgy, mint mamánál. az írógépem meg csak úgy kopogna, csattogna, kattogna az elsőházban, az ablak előtt az íróasztalomon.
a húsleves tetején aranylanak az apró zsírkarikák. az a régi népmese jut róla eszembe, amelyikben annyi aranypengőt kapott a szegény öreg mama mátyás királytól (?), ahány zsírkarika aranylott az utolsó tyúkból főtt leves tetején. a mama levese olyan finom, hogy három tányérral is megeszek belőle, nem is kell utána második. délután elnyom az álom; úgy kifáradtam az egész heti stresszben és mai nagy havas sétában, hogy délután öttől egészen este fél tízig alszom. hát ma sem fogok már írni, se a regényt, se angolul. pedig éppen azért jöttem mamához, hogy ma-holnap kicsit behozzam a lemaradást. órákon át tartó pötyögés-maratont terveztem ma estére, de a terv épp úgy illant el, ahogy a kéményekből áradó füst foszlik bele a szürkületbe. a lustaságomon már így fél tizenkettő felé nem tudok felülkerekedni, így marad az olvasás, míg újra el nem szenderedem. meg a remény, hogy talán holnap kicsit kevésbé leszek lusta, s kicsit több szó kerül papírra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése