annyira fáradt vagyok. bár már nem stresszelek rajta (annyit), a tempóhoz is hozzászoktam, sőt, magam is begyorsultam, azért még mindig felhajtásszámba megy a munka és nagyon lefáraszt. az viszont jó, hogy kialakult egy munkarend, ami valószínűleg állandósulni fog, s ezentúl mindig egy bizonyos megye oldalát fogom szerkeszteni. azt is eldöntöttük, hogy én a délelőttös műszakot viszem majd: minden hétköznap reggel héttől dolgozom délután háromig.
én akartam ezt így: szívesebben megyek reggel korábban. a másik műszak déltől este nyolcig tart, a délelőttjeim nyomtalanul szökkennének el, s a nap hátralevő - legnagyobb - része munkával telne el. így meg csak egy órával kell korábban kelnem, mintha nyolcra járnék, s már háromra letudom a napi kötelező alvás- és munkamennyiségemet. három óra még igazán csak a délután dereka, utána még olyan végtelennek tűnik a nap további része. meg egyébként is: szeretek korán kelni (oké, ez így, ilyen formában nem teljesen igaz), idejében nekikezdeni a napnak, mert akkor olyan sok óra áll előttem, hogy nekiveselkedjek temérdek dolgomnak.
szeretem a hajnalokat, látni a pirkadatot, elkapni a napkeltét, tanúja lenni annak, ahogy a szunnyadó város ébredezni kezd s életre kel. ahogy a hajnali kékség beszürkül, majd átlátszóvá válik, és az éjszaka csöndjét egyre hangosabb zsongás váltja fel, mintha ezer apró méhecske fogna neki a munkának. szeretem, hogy hajnalban egészen másik arcát mutatja a város, egy csöndesebb, nyugodtabb arcát, melynek szeme sarkában ott van még az álom, s kába tekintettel mered az üres utcák szürkülő kékségébe. szeretem, hogy reggel mindig ugyanazokkal az emberekkel álldogálok a megállóban, s utazunk együtt a buszon.
szeretem, hogy én vagyok az első a szerkesztőségben, én kapcsolom fel a villanyt, enyém az egész iroda és a hajnal csöndje. aztán lassan életre kel a szerkesztőség, előbb csak ketten dolgozunk gy-val, szépen, csendben,nyugodtan megyünk végig a feladatokon, aztán óráról órára érkeznek az emberek, s hozzák magukkal az életet. délre már mindenki bent van, és méhkasként zümmögünk, kattintgatunk percenként százat, gépelünk világba. a reggel és a délelőtt szempillantás alatt suhan el, s mire dél van, én már hat és fél órája ébren vagyok, és öt órája dolgozom. akkorra már túl vagyok a nap és a hajtás javán, lassacskán elindulhat a levezetés: a hajtás lazul kicsit, van segítőtársam, akivel megosztozunk a feladatokon. aztán egyszercsak eljön a három óra, s ha kicsit ziláltan és kábán is, de felállok az íróasztaltól, s elindulok ki az irodából. a munkának vége van. a napnak viszont koránt sem, hiszen ez a délutánnak még csak a dereka, s az én to do listám meg végtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése