február 28.

ma megérkezett az amazonról rendelt film az új polaroid gépemhez. nagy boldogan hoztam el a postáról, majd miután megnéztem néhány videót a youtube-on, és izgatottan (de nagyon koncentrálva) beleraktam a filmet a gépbe, megkomponáltam életem első polaroid landdal készülendő képét, majd lenyomtam az exponáló gombot. nem történt semmi. valami nem jó a géppel, valami nem működik. az elem, ami benne van, nincs lemerülve, de valami még  sem jó. a filmet (szerintem) jól töltöttem bele. a  gép nem exponál: kettőt kellene kattannia, de csak egyet kattan. persze már a filmet is baszkuráltam közben, meg kinyitottam a sötétdobozt (nem tudom igazából hogy hívják), lehet, hogy a teljes töltényt elszúrtam ezzel. de még azt se bánnám, hiszen van másik. csak exponálna. mindjárt sírok.

február 27.

illanó röpke nap,
migrén hasogat,
méla pillantásom,
kerek ásításom,
szemem leragad,
paplanom hívogat.

február 26.

ma kisétáltam a komfort zónámból: a boldogság valóban odaát kezdődik. amikor beléptem, éppen a californication szólt a red hot chilli peppers-től, és én tudtam, hogy igazán jó helyen járok.

február 25.

tegnap éjjel még éjfélkor is tágra nyílt szemekkel feküdtem az ágyban, s miközben felváltva forgolódtam és a plafont bámultam, egyre csak azon kattogott az agyam, hogy át kell írnom a regény narratíváját (azonnal, persze, még holnapig sem várhat). hiszen a jól bejáratott egyes szám első személyű, jelen idejű elbeszélésnél nekem van egy sokkal eredetibb(?), kevésbé elcsépelt(?) ötletem: egyes szám második személy. hiszen neked írom a dalt, neked énekelem neked írom, rólad írom, így lehetne igazán a tiéd. ez lehetne(?) a nutella a palacsintában. de vajon bele akarom-e tölteni a próbapalacsintámba a nutellát? és kell-e rögtön a nutellával indítani, vagy maradjak a jól bevált túrósnál? egyáltalán nutella-e ez, vagy csak alsópolcos, mogyorós jellegű, kakaó ízű krém?

***

napi steinbeck:

"now the sadness is going away. it was like the little gauzy mists which hang close down to the water in the spring. and when they rise, you hardly know they are gone. now i have forgotten what the sadness was although i remember the form and the feeling of it. how odd- that sadness can turn to gold. can it be that it is a pleasurable feeling? it might well be."

február 24.

azért az már elég jó jel, ha nem köt le az olvasás, és amikor csakazértis próbálok elveszni a sorok között, akkor a lelkiismeretem egyre csak azt súgja nekem, hogy menjél csak írni, nyitsd meg a fájlt, kezdj el pötyögni, hiszen itt terül el előtted ez a hosszú-hosszú szürke vasárnap délután és még nem ment tönkre. legnagyobb meglepetésemre éppen ezt teszem: becsukom a könyvet, megnyitom a fájlt, és elkezdek pötyögni. elveszek a történetben, fundálom ki a részleteket, és bár még ezer sebből vérzik, és sántító, suta bicebóca úgy ahogy van, azért legalább csinálom. ha gyök kettővel is, de haladok előre, megyek befelé az erdőbe. próbálom minél inkább megismerni, megérteni, és megszeretni a karaktereimet. próbálom minimálra csökkenti a nyálmennyiséget, amikor éppen rózsaszínborítós lányregényt írok, szavakat adni a zavarukban néma szereplők szájába, és szeretni a karaktereimet, amikor ők maguk is iszonyúan kényelmetlenül érzik magukat saját bőrükben.  

s talán ami a legfontosabb: megpróbálok nem lenni a saját szerkesztőm, miközben írót játszom (vagy: nem játszani szerkesztőt, miközben író vagyok[?].) (hiszen írni részegen kell, szerkeszteni meg józanon [x]), nem kétségbe vonni minden egyes mondatot, és nem úgy állni hozzá, hogy ez iszonyúan béna, úgy ahogy van. nem arra gondolni, hogy ez egy habkönnyű értéktelen édes émelyítő kis semmiség, hanem arra, hogy: én pont ilyet akarok írni (édeset, nem émelyítőt). még véletlenül sem akarok értéket teremteni, és fajsúlyos mondanivalóval, világmegváltó gondolatokkal dobálózni. mintha lennének olyanok a fejemben.

így hát inkább úgy állok hozzá, hogy ez a legelső palacsintám. a próbapalacsinta, amin kísérletezünk, ami túl olajos lesz, ami kettészakad, aminek megég a széle. amiben ott púposodnak a csomók. amin azért túl kell esni, hiszen rögtön a másodikkal sosem lehet kezdeni. és bár suta bicebóca a próbapalacsinta, azért mégiscsak megkóstoljuk. mert azért csak meg lehet állapítani belőle, hogy jó-e a tészta, és érdemes-e kisütni a többit. aztán az első palacsinta után jöhet a többi, kevesebb csomóval, kevésbé olajosan, aranybarnábban, nutellával töltve. így hát bármennyire is olajos, bármekkorák is benne a csomók, tovább sütögetem a próbapalacsintámat.

szavak száma: 8764. (igazán szeretném azt mondani, hogy április 1-re meglesz a 40 ezer szó, vagy hogy a születésnapomra kész lesz az első piszkozat [igazán szép kis ajándék lenne]. de hát lássuk be, éppen úgy állok hozzá a határidőkhöz, mint douglas adams: i love deadlines. i like the whoosing sound they make as they fly by.)

***

napi steinbeck:

"today i am early at work and i want to boost the work to two pages today. it is time for that. i know this is going very slowly but i want it that way. i don't want to rush. i am enjoying this work and i truly want it to be the best i have ever done. there is no reason why it should not have the stature i want. i can hear that in my ears and see it with my eyes and there is no reason why my pencil should not write it. oh! but watch for terseness. don't let it ever be adjectivally descriptive. i must hold description to an absolute minimum, must to hold my story and all of its strands together. just remember that this book is going on forever. i do not intend ever to finish it. and only with this attitude will it progress as i wish it to. i must not let any kind of deadline fall across its pages to change its pace."

***

napi oasis:

you gotta roll with it,
you gotta take your time,
you gotta say what you say,
don't let anybody get in your way

február 23.

hát nem fura, hogy éppen úgy áll össze egy regény, mint egy többezer darabos puzzle? ezer meg ezer apró részlet szimbiózisa, s egyetlen egy sem hiányozhat a teljességhez. ha jól csinálom, a végén minden darab a helyére hullik, és összeáll a kép. előbb a főszereplők, a helyszín, majd apránként random jelenetek, a narratíva, az őszinte hang, kulcsmondatok, apró mozdulatok, egy jól hangzó, egyszavas cím, az üzenet, a mellékszereplők, a zene, vagy épp sorsdöntő fordulatok ugranak be. aztán elkezdek sakkozni, ide-oda csiki-csukizni, és ha ügyesen játszom, a puzzle-darabok a helyükre kerülnek. a kép összeáll, de képpé összeolvasni a puzzle-darabokat a te dolgod lesz. ma megleltem az utolsó mondatot is. csöppet sem eredeti, no de ki bánja? hiszen az eredetiség végtelenül túlértékelt, nemde? ha te ugrasz, én is ugrom.

***

ma elkezdtem olvasni steinbecktől az the east of eden letters - journal of a novel-t. ez steinbecknek egyfajta írónaplója volt: minden nap, mielőtt belefogott volna az édentől keletre írásába, bemelegítés gyanánt írt a noteszébe egy naplóbejegyzésnyi levelet a szerkesztőjének címezve. a kötet érdekessége az, hogy steinbeck a szerkesztőjétől kapott egy szép nagyalakú noteszt, és ebbe mindig a baloldalakra írta a leveleket (szigorúan minden nap maximum egy oldalt), a többi oldalra pedig a édentől keletre első piszkozata került. leginkább a mindennapos apró-cseprő dolgairól ír, illetve a regénnyel, a karaktereivel, az üzenetével kapcsolatos gondolatait osztja meg és tisztázza - hiszen a célja tényleg csak az, hogy ráhangolódjon a regényírásra, átgondolja, mit és hogyan akar beleszőni a regénybe. bár még csak a harmincadik oldalon járok, már most kismilliónyi papírra vetett gondolatát húztam alá steinbecknek, abszolút osztom a regényírással - konkrétan az édentől keletre-vel - kapcsolatos meglátásait. (illetve próbálom követni őket. bár elég nyilvánvaló, hogy sem nem vagyok steinbeck, sem nem az új édentől keletre-t írom. sőt, már egy bejegyzésben említeni magamat vele is elég nagy pofátlanságnak tűnik. mindenesetre jó érzés rokon lélekre lelni a sorok között. meg egyáltalán: hogy úgy állt neki regényt írni, mint én. én is úgy állok neki regényt írni, mint ő. [és aztán lett belőle egy édentől keletre.]) így hát kétség nem fér hozzá: ez a könyv bizony egy napi steinbeck rovatért kiált. íme a mai, rögtön három:

"maybe i can finally write this book. all the experiment is over now. i either write the book or i do not. there can be no excuses. the form will be startling, the writing will be spare and lean, the concepts hard, the philosophy old and yet new born. in a sense it will be two books - the story of my county and the story of me."

"the craft or art of writing is the clumsy attempt to find symbols for the wordlessness. in utter loneliness a writer tries to explain the inexplicable. and sometimes if he is very fortunate and if the time is right, a very little of what he is trying to do trickles through - not ever much. and if he is a writer wise enough to know it can't be done, then he is not a writer at all. a good writer always works at the impossible. there is another kind who pulls in his horizons, drops his mind as one lowers rifle sights. and giving up the impossible he gives up writing. whether fortunate or unfortunate, this has not happened to me. the same blind effort, the straining and puffing go on in me. and always i hope that a little trickles through. this urge dies hard."

"we will have to see whether the practicing through the years has prepared me for the writing of a book. for this is the book i have always wanted and have worked and prayed to be able to write. we shall see whether i am capable. surely i feel humble in the face of this work. [...] Ora pro mihi."

this urge dies hard. ezt a mondatot igazán meg kell tartanom magamnak.

***

(napi oasis. mert ma már legalább hatszázszor meghallgattam. és mert: i'm gonna start a revolution from my bed.)

február 22.

csöp-csöp-csöp

tegnap még kopogott,
orcámat pozsgásra csípte
mikor beleharaptam a
ropogós kékegű levegőbe.

ma bezzeg dunnából önti
s gurgulázva kacarászik
pelyhes tenyerébe
mókás kedvű holle anyó.

szambázva hullik alá
kismillió bolyhos pehely
s illanva olvad bele
a tocsogó mocsokba.

szétfoszlik a pillanatban
a pihe-puha hópaplan
a csöpp-csöpp-csöppé
mállott pehelyrengeteg.

kop-kop-kop
panaszolja az eresz
s hangosan pislogva
ritmusra nyekereg.

fröccsen a latyak
kásás hűs tejeskávé
nadrágom csupa csöpp
ezer apró sáros pötty.

tetőről némán illanva
csurranva csöppenve
reccsenve roppanva
olvad a tél a tavaszba.

február 21.

random csütörtök esti gondolatok:

elszökkenő semmilyen nap, és megint itt az este, s én mélán pislogok nagyokat, mint miskolci kocsonyában a béka. hát így telnek el napok? és ez az élet? és mi van a mókuskeréken túl? ott van-e élet? és ezt mikor szokom meg? a mókuskeréken innen mikor lesz mókásabb az élet?

***

hogyan kerültek a verseim és a fotóm erre és erre az irodalmi portálra??? bekerültem egy antológiába? valami rémlik homályosan, hogy néhány éve egyszer beküldtem néhány verset egy pályázatra; no, de hogy ezek kikerültek valahova? egyrészt ez nyilvánvalóan jó érzés és megtisztelő, de ugyanakkor (zavarba jövök tőlük és) meglehetősen freaky is teljesen véletlenül összefutni három évvel ezelőtti önmagammal, amikor csak úgy random ráguglizok a nevemre - persze pusztán azért, hogy mit talál rólam egy idegen, ha rám keres (nem mintha bárki valaha is ezt tenné, de hát sose lehet tudni). ha a teljes nevemre, akkor megtudja, hogy hol dolgozom és rálel a versekre. ha az andis verzióra, akkor meg a sok-sok fotó jön elő, és nem csak a képkeresőn. kábé annyi esélyem van eltüntetni magamat a netről, mint kikanalazni a pisit egy medencéből. (főleg, hogy mindezt ilyen jól megbeszéltem magammal eme platformon.)

 ***

azé' egyáltalán nem könnyű regényt írni, főleg akkor, ha az ember azt szeretné, hogy habkönnyű legyen (még véletlenül se főétel), ne túl édes (émelygős semmiképp se), ne túl folyékony, ne hagyjon keserű ízt a szádban, akarj belőle még egy falatot, amikor mindjárt elfogy (bárcsak már ott tartanék), azért tápláljon némileg, de ne ülje meg a gyomrodat, és az egész ne essen össze s ne legyen belül teljesen lufi, hanem maradjon szép roppanós a külseje, amikor kiveszed a sütőből. (és akár habcsók is lehetne a címe. vagy szuflé. de annál édesebb lesz.) vajon mennyit kell kísérletezni, amíg ilyen lesz a vége? és mennyi részletet ki kell agyalni és mennyi mennyi türelem kell hozzá! félek, hogy már rég kiöltem magamból azt a csöppnyi képzelőerőt is, ami egyszer régen megvolt. az elnagyolt ötletek, a vázlatos cselekmény és a kifundált narratíva nem elég, hiszen az ördög a részletekben lakik, és nekem kell bebújtatnom a lelket a sorok közé. a karakterek a dialógusoktól és az apró szösszenetekről lesznek három dimenziósak, és én mennyire félek a dialógusoktól. vért izzadva kúsznak elő a párbeszédek a tollamból. persze a szabadírás jó, mert néhány perc és ellazulok, belejövök, a betűk elnagyolttá válnak, és siklik a toll a papíron. na de elkezdeni, az a legnehezebb. egyébként meg: teljesen felesleges ráparázni, egyszerűen le kell ülni, hozzáérinteni a tollat a papírhoz, és menni, menni,surranni a tintám után. majd ha odaértünk a hídhoz, kitaláljuk, hogyan menjünk át rajta. (napi közhely letudva.)

***

holnap hétvége! kocsonyafesztivál a városban, és csak úgy pislog mismillió béka mindenfelé. kár, hogy egyetlen értelmes koncert sem lesz (a belga az annak számít?), és a kocsonyát sem szeretem. de azért pislogni lemegyek. és lesz műút lapszámbemutató is, igazán rám fér már egy kis irodalom egy nagyonbölcsész romkocsmában (csak a sálamat és a tarisznyámat itthon ne felejtsem. meg a kundera kötetet!). azt is ki kellene szaglászni, hogy hogyan kerülhetnének be a verseim a műútba. hiszen úton lenni boldogság*.

***
napi carboonfools.

***

*piros pont annak, aki megtalálja eredetiben, angolul ezt az idézetet. elvileg kerouactól van, de én nem lelem.

február 20.

azért a húgom mindig rátapint a lényegre:

"meg sem érdemli, hogy a gyerekei legyünk." (apánkról)

"majd olyan leszek, mint te, és ilyen elvont izéket fogok olvasni." (rólam, fényképezőgéppel a nyakában, könyvet böngészve)

xxx

váááá, megjött a fényképezőgépem, és annyira csodálatos! ennek örömére gyorsan vettem három körömlakkot és egy szempillaspirált, amikre igazán nem volt szükségem. (mér', a fényképezőre, igen?) na jó, a spirál az tényleg kellett. meg egy újabb piros lakk. remélem jövőhét végére a filmet is meghozza a postás, és aztán mehetek kattintgatni. most pedig megyek írni, mert jövő hétfőn prezentálom a húgomnak a regény első darabját. a célközönség betűkért kiált, hát folyjék csak a vörös tinta, ezer töltőtoll vérezzék halálra. (x)

(napi oasis)

február 19.

próbálom magam kirugdosni a komfortzónámból, végre fogni magam, besétálni egy tetoválószalonba, és magamra varratni azt a bizonyos három szót, amit már olyan jó kitaláltam. de mivel én mañana lány vagyok, és mindent az utolsó pillanatban csinálok, amikor már végképp nem lehet tovább halasztani és már végképp meg kell csinálni, ezért ez a projekt is nagyon mañana, mindig mañana. de most még mañana sem, mert a húgommal ötyézek egy jó kis kínai felett holnap délután. de azért: mañana üzemmód off - holnaptól, természetesen. mert most: oasis on (nagyon hangosan on), és don't look back in anger.

február 18.

még pénteken hirtelen felindulásomban megvettem ezt a csodás polaroid land gépet, amilyenre egyébként már elég rég vágytam. aztán ma - mert minden vagyok csak türelmes nem - rendeltem hozzá filmet az amazonról. tűkön ülve várom, hogy kezembe vegyem az egyre csak gyarapodó polaroid családom legújabb tagját, megtöltsem filmmel, aztán március 8-án felüljek a vonatra, és az egész hétvégét azzal töltsem, hogy csodálatos fotókat készítek vele a barátaimról, a nagyvárosról és a fényekről. hát ilyen egy jó hétfő.

február 17.

(dal és vers vasárnap estére.)

hogy én mennyire utálom ezeket a nyomorék vasárnap délutánokat. és mennyire hiányoznak most a barátaim. nem is értem, hogy gondoltam ezt az egész távkapcsolat dolgot. nem sok értelme van, az is biztos. és hogy hiányoznak most a fények is, meg a nagyváros, a csilingelő sárga villamosok, a hangosan zörgő szovjet metró, a nagyonbölcsész kávéházak, a nyüzsgés, a kilométerek a lábamban és az új fényképek a gépemben, a hosszú, neonfényű, bandázós, semmittevős esték a koliban. a tudat, hogy tartozom valahová. hogy valaki belenéz a szemembe és megért. hogy valaki szemében nem a különös, kívülálló, fura lány vagyok, hanem valami egészen más. hogy önmagam vagyok. hiszen én is csak mások szemében látom meg igazán magamat, és itt, mostani világomban tekintetem egyre csak süket szemekre talál. hát így, tükör által homályosan foszlik szét a lélek a végtelen, néma vasárnapokon.

vasárnap délután üvölt bele igazán a csöndbe a magány. ilyenkor röhög igazán pofán a hiány. kopár, koratavaszi, kékegű, hideg, szeles vasárnap délutánokon a legnehezebb a lelkemnek. és nem számít hogy hány kilométert megyek hátizsákkal a hátamon, hogy hány szál cigit szívok el láncban, hogy hány oldalba veszek bele hosszú-hosszú órákon át, hogy hány decibellel üvölt bele az oasis a fülembe. mert egyszer csak eljön a pillanat, hogy haza kell menni és le kell tenni a hátizsákot, hogy kiürül a sejtjeimből a nikotin és csak a keserű íz marad a számban, hogy elfogy a betű és be kell csukni a könyvet, hogy vége a dalnak és ordítani kezd a csönd. mert estére akkorra sem lesz könnyebb, mert akkor is kibuggyannak a könnyek, mert akkor is ott a gombóc a torkomban, mert akkor is rázza a mellkasomat a szúró fájdalom, és elhomályosult tekintettel pötyögök vasárnap este fél tízkor, és próbálom kiírni magamból a hiányt és betapasztani a lukat a lelkemen.

ma hangosan koppanva hullott a hideg konyhakőre a tantusz: az a fura szomorú érzés, amit a szjg ébresztett bennem, az a megfoghatatlan hiány, amit a lelkemben éreztem - azt magánynak hívják. a hiányt, ami a lyukat égeti a lelkembe és egyre csak növekedő súlyával rátelepszik a mellkasomra, az űrt, ami napról napra hatalmasabb lesz, azt csak a barátaim tudnák betapasztani. ha jelen lennénk egymás életében. mert így robog tovább az élet nélkülem, ott, a távolban 200 kilométerre tőlem, ahol nagyváros van meg nyüzsgés és fények, én meg csak állok itt a megállóban, és időnként kószán odaintek, remélve, hogy még emlékeznek rám, de tudva, hogy az élet senkinek nem áll meg, a barátok továbblépnek, és csak állomások vagyunk egymás életében. 

ma arra is rájöttem, hogy soha nem tudnám hátrahagyni a civilizációt, és kiköltözni a vadonba mindent hátrahagyva. valószínűleg már az első héten az őrületbe kergetném magamat. talán mégsem vagyok sem szikla, sem sziget. most a könyvek és a költészet sem védelmeznek. most a szikla is érzi a fájdalmat, és a sziget is csöndesen nyeli a könnyeit.

és belenézek a tükörbe, de a saját szememben még sem lelem önmagam. 

(dal lefekvés előtt, rólam, tőlem, nekem.)

február 16.

az érzés, amikor legszívesebben megölelnéd és a lehető legszorosabban a mellkasodhoz szorítanád a könyvet, mert annyira szereted. az érzés, amikor hahotázva nevetsz rajta, és megfájdul a rekeszizmod, mert annyira szórakoztat. az érzés, ahogy ajkadba harapva falod az oldalakat, mert annyira izgalmas. az érzés, hogy legszívesebben a sorok között lépnél bele a regénybe és vesznél bele a történetbe. a boldogság, amit a karakterek iránt érzett szeretet okoz. a betűk végtelen tengere, a sorok között élő lélek, a gurgulázó kacagás és a kibuggyanó könnyek örök körforgása. az olvasás öröme.

február 15.

van az a pillanat

 

lerúgod a cipőd

benyomod a gépet

felteszed a kedvenc zenéd

hátradőlsz a székben

ellazulnak izmaid

lehunyod a szemed

és eljut a tudatodig:

h é t v é g e.

az élmény: 

m e g f i z e t h e t e t l en.

február 14.

itt
belül
a hiány
lukat éget
melankolikus
bágyadt lelkembe
aprókat pislogva tűröm
hogy lüktet belém fájdalmat
sajog bele méla estébe
buggyan a könny
reccsen a szív
lukat éget
a hiány
belül
itt

február 13.

magvas gondolatok szerda estére:

* mennyire jó az érzés, amikor rég nem hallgatott, de annál inkább imádott zenekarom albumai előkerülnek a fiókomból és sejtjeimet újra átjárja a zene által okozott boldogság? ma például oasis nap van, so can i be electric too? yeah, whatever. * hát nem fantasztikus találmány a takaró? mekkora zseniális öltet már, hogy magadra terítesz egy nagy méretű, lapos, viszonylag vékony dolgot, ettől a tested és a tárgy közötti térben a levegő meleg lesz, és ez a meleg levegő melegíti a testedet, de úgy, hogy közben a tested melege melegíti a levegőt. a világ legzseniálisabb találmánya a takaró, kétség nem férhet hozzá. az élet eme mindennapos és teljesen természetes részletei egészen le tudnak nyűgözni időnként. * first world problems: én még nem akarom, hogy tavasz legyen! még még még havat akarok, és nem akarom, hogy az a kicsi elolvadjon, ami a napokban esett! és egyébként is, az mennyire igazságtalan már, hogy az ország nyugati csücske már megint kapott fél méter havat, a keleti csücsökben meg minden csöpög meg tocsog és locsog meg csurran? és én egész nap pakolom ki a havas híreket, miközben odakint 10 fok van és hét ágra süt a nap. * a nap rádöbbenése: nem szeretem a lekvárt. főleg a baracklekvárt. ki is nyomtam az összeset a töltött fánkból, és úgy sokkal finomabb volt. * óó, jajj. már megint beszippantott a szjg. nem tudom letenni és túl erős hatással van rám és random szomorúsághullámok törnek rám a jó ég tudja miért. de azért legalább annyira nem rossz a helyzet, mint első olvasásra, decemberben. és természetesen továbbra is imádom, mert az egész, úgy ahogy van, zseniális. főleg második olvasásra, mert most már jobban észreveszem a részleteket. és továbbra is menthetetlenül bele vagyok zúgva cortezbe. le sigh. * nekem mikor lesz már kész a regényem? amikor megírod, kisanyám. * don't look back in anger, i heard you say. * oy,  holnap már csütörtök! és már megint nyakunkon a hétvége. * nekem mikor hoz már levelet a postás? (looking at you, kid!) * cause maybe you gonna be the one who saves me.

(köszönöm a figyelmet. igazán semmi értelme nem volt, magva meg főleg nem. whatever.)

február 12.

az érzés, amikor olyan fáradt vagy, hogy legszívesebben csak nyünnyögnél meg nyüszítenél. és olyan fáradt a lelked, hogy majd' sírvafakadsz.

xxx

merengéseim a buszon #1: honnan származik a hóember? mi az etimológiája? mióta vannak és mióta építjük őket? és miért éppen embereket építünk hóból? és miért három hatalmas gombócból áll a hóember?

február 11.

azért ilyenkor, amikor délutános vagyok, este 8ig dolgozom, fél 9-re érek haza, és már jojózik a szemem és hányingerem van, ha még egy percig a vibráló fehér képernyőt kell néznem vagy még egyszer fotót kell feltöltenem vagy rákattintani a publish gombra. szóval ilyenkor már elég nehéz viszonylag értelmes dolgokat irkálni.  mindenesetre (és a változatosság kedvéért): hát nem csodálatos a tél? ahogy a narancssárga éjszakában szikrázik a szűzhó, mint kismillió apró gyémánt pihe-puha habdunnára gondosan szétszórva. csípi az orcámat a hideg, látom a leheletemet, ropog a talpam a vastag hóréteg. hát mindez nem csodás? és még azt sem bántam, amikor délelőtt a buszmegállóban egy óvatlan autós rám fröcskölt legalább öt liter kásás latyakot és a térdemig vizes lettem. hát ilyen ez a hószerelem. nem akarom, hogy véget érjen.

február 10.

megint vasárnap este, és holnap már megint hétfő, és megint gályázás, és megint messze a hétvége. 

és mégis, ez most nem melankolikus vasárnap este, mert újra tél van, és csendillat járja át a narancssárga februári éjszakát. tegnap délelőttől egészen ma délutánig egyfolytában ömlött a hó az égből, és mára már a tavaszváró könnyedségnek nyoma sincs. órákon át sétáltam a nagy fehérségben, s az arcomon elterülő mosollyal alig győztem kattintgatni a gépet. még egy polaroid fotót is csináltam- a piros-fehér csilingelős, fapados, miskolci villamosról- hát mégis mi másról? a polaroid élmény továbbra is felbecsülhetetlen.  a hó mindenhatóságával még mindig nem tudok betelni. hát ezért nem melankolikus ez a vasárnap este.

meg azért, mert írok, végre írok regényt. elkaptam a történet fonalát, megvan az üzenet, a karakterek, és az őszinte hang is. lassan írok, alig haladok, tanítom magam türelemre közben. és persze égető vágyat érzek, hogy most azonnal közzétegyem a már meglévő - meglehetősen csekély számú - részeket, aminek persze semmi értelme nem lenne. hiszen a java még csak most következik, s az igazán fontos fejezetek még mind megíratlanok.

február 9.

valahányszor ott terem előttem a fehér lap és nekem gondolatokat kell papírra vetnem, hát én sosem tudom, hogy mi fog következni. például most sem tudom, hogy mi lesz a mondat végén. pont. az biztos. felkiáltójel biztos nem. kérdőjel, talán. hogy mi lesz a következő mondatban, arról végképp fogalmam sincs. mindenesetre ez az egész írás dolog olyan, mintha állandóan fejest ugranék egy medencébe. egy olyan medencébe, ami nem tudom, hogy milyen messze van az ugródeszkától, hogy milyen mély és mekkora nagy, vagy hogy egyáltalán van-e benne víz. arról már nem is beszélve, hogy tudok-e egyáltalán úszni. meg hogy érdemes-e úszni, vagy csak süllyedjek, ahogy csak tudok, majd csak lesz valami. ettől függetlenül persze ugrálnom kell a fejeseket egyfolytában, mert fejesek nélkül meglehetősen unalmas értelmetlen lenne az élet és a napjaim nyomtalanul szökkennének el. nem is tudom, hogy mit tennék vagy ki lennék a fejesek nélkül.

mindenesetre ma szombat van, lusta szombat, végtelen lomha délutánnal. szombat, amikor végre alhatok, ameddig csak akarok, de nekem hét órakor mégis kipattan a szemem. az ágyból persze nem kászálódom ki, inkább paplanba temetkezve olvasok órákon át. aztán amikor az éhség már kizavar a párnák közül, nekiállok reggelit csinálni, melegszendvicset, sütőben sütőset, ráérőset. ma semmit nem csinálok, csak henyélek világba, meg esetleg befejezek egy-két könyvet, amit hétfőn már tényleg vissza kellene vinni a könyvtárba. és örülök, hogy nem lettem beteg. a szipogás meg a kaparó torok az éj leple alatt illant el. s én ezért nem mentem nagyihoz.

míg sül a melegszendvics, odaszaladok a könyvespolc elé, leemelem a catcher in the rye-t, és reggeli közben elkezdem olvasni. utoljára évekkel ezelőtt, egyetem alatt, talán másodéves koromban olvastam, akkor először. előtte már rég el kellett volna olvasnom, hiszen ez mégiscsak a catcher in the rye. nem is tudtam miért halasztgattam olyan sokáig. kötelességtudóan átrágtam rajta magam, de őszintén szólva nem értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. volt akkor egy fiú az életemben, akinek ez az egész holden-dolog fontos volt, nekem meg ő volt az, hát úgy döntöttem szeretem érte a könyvet. és ő volt holden, én meg pheobe, és így írtunk egymásnak emailt. és együtt töprengtünk, hogy vajon mi lesz a kacsákkal, ha befagy a tó a central parkban. néha ő volt stanley, én meg stella, és úgy írtunk egymásnak emailt.

de aztán tovább pöfögött a vágy villamosa, én meg ott maradtam a megállóban. és empirikus megállapításom, miszerint a barátok és a szerelmek az ember életében mind csak periodikusak, és nincs életen át tartó barátság vagy szerelem, újra bebizonyosodott. hiszen csak állomások vagyunk egymás életében, soha nem végállomások. mindannyiunkat sodor tovább magával az élet, és még a legszorosabbnak hitt kapcsolatok is szétfoszlanak egy idő után.

mindenesetre most jókor, jó időben olvasom a catcher in the rye-t, mert imádom, és lenyűgöz minden sora. és nem értem, hogy mit nem szerettem akkor rajta. kell egy olyan vadászsapka, amilyen holdennek is van. és el akarok menni a central parkba, hogy megetessem a kacsákat. legközelebb pedig a clockwork orange-ot fogom elolvasni, annak is itt az ideje régen már.

menjek akkor nadrágot venni, mondja anya reggeli után. arra nem fecsérlem el a csodálatos szombatomat, mondom én. de végül csak hallgatok rá, mert az élet első számú szabálya, hogy hallgass anyádra. az anyáknak mindig igazuk van. persze ettől függetlenül még utálok nadrágot vásárolni. főleg télen, amikor sapkában-sálban-kabátban kell nadrágok százait átlapoznom, mire találok néhányat amivel becihelődöm az aprócska fülkébe, ahol izzadva vetkőzök ki sapkámból-sálamból-kabátomból-nadrágomból-bakancsomból, és ha egyik farmer sem lesz jó, akkor saját magamból is. de most jó kettő is, gyorsan megveszem mindkettőt, még mielőtt elillanna a szerencsés szombat délelőtti pillanat. jókedvemben még egy pár cipőt is veszek, egy újabb párt, mert ilyen még nincs, és már olyan rég óta vágytam egy ilyenre. pedig épp múlt héten vettem két pár csizmát, illetve cseréltem be a decemberben vásárolt bakancsot, mert levált a talpa. de ez le volt árazva, és már csak ez az egy pár volt, és pont az én méretem, és pont jó rám. ez a sors keze. betette hozzánk a lábát rendesen, így szombat délelőtt.

ugyanezzel a lendülettel a sparban is bevásárolok, csupa-csupa felesleges dolgot, elvégre tegnap volt fizetés, és lyukat éget a zsebemben a pénz. még maci kávét is veszek, ízében ott a gyerekkorom, óvodai tízóraik elmaradhatatlan nedűje, a barackízes vajaskenyér állandó párja. néhány órával később már maci kávé függő vagyok. most például épp a harmadik bögrét szürcsölgetem. mennyei. ahogy baktatok hazafelé három tömött szatyrommal, megered a hó, apró szemekben kavarog a levegőben, a csípős szél hordja bele a képembe. úgy tűnik végre visszatért a tél, vagy legalább egy picit újra megmutatta magát.

pedig reggel már egészen tavasz hangulatom volt. miközben mélán kortyolgattam kávémat, és merengtem kifelé a szombat reggeli kopár szürkeségbe, a tavasz könnyed, reménykeltő érzése lett úrrá rajtam. odakint az a nagy szürkeség, a meztelen, fekete földek kitakarózva, hónak vagy zöldnek nyoma sincs, és mégis ott a remény a levegőben. és akkor egy icipicit elkezdtem várni a tavaszt. de csak azért, hogy tavaszi cipőket hordhassak és hogy megrendelhessem magamnak a piros bőrtáskát a szülinapomra a cambridge satchel company-től. meg lesz hozzá szép piros saltwater szandálom is, és toms surranóm is. és tornacipőm is, pirosban és zöldben. ha másért nem, hát legalább ezért várom a tavaszt és a nyarat.

ilyenkor későtélen, amikor a tavasz már majdnem a sarkon van, mindig elfog a london hangulat. eszembe jut az a néhány hét, amit 2007 kora tavaszán ott töltöttem, amikor ott pont olyan volt a hangulat és az időjárás meg a könnyedség a levegőben, mint ilyenkor. és ettől persze londonba vágyom és már pakolnék is a bőröndbe. de helyette csak a the devils wears prada-t olvasom, ki tudja hanyadjára már, mert azt ott, akkor, egy szabad vasárnapomon vettem meg három fontért az oxford streeten a nagy hmv-ben, ami azóta már csődbe ment. halálra dolgoztam magam akkor is, szabad óráimat könyvbe feledkezve, kádban ázva töltöttem, és imádtam. minden kádra emlékszem, amiben valaha is olvastam, ha volt benne víz, ha nem.

valahányszor eljön a kora tavasz, és megjelenik a londoni reménykeltő könnyedség a levegőben, nekem azonnal le kell vennem az devils wears prada-t a polcról, és újra kell olvasnom. most is. ebből tanultam meg, hogy az egyetem utáni években mindenki a ranglétra leges legalján kezdi, még  akkor is, ha elit egyetemre járt, és belé nevelték a felsőbbrendűség önelégült, értelmiségi tudatát. diploma ide, diploma oda, aprópénzért kell halálra dolgoznunk magunkat, mert az élet így tanít meg minket a kemény munkára, és így neveli ki belőlünk az egyetemi évek során összegyűlt - és nagynevű professzoraink által belénk nevelt? - fellengzősséget és felsőbbrendűség tudatot. na jó, ezt igazából nem a könyv tanította meg nekem, hanem az élet. de a könyv is tulajdonképpen erről szól. meg arról, hogy ha összeszorított foggal átdolgozzuk magunkat a kapunyitási pánikon, ha már megízleltük, hogy milyen az az alja munka és milyen a kemény munka, ha levedlettük a felsőbbrendűség tudatot, és még némi alázatosság is ragadt ránk, akkor az élet elénk tol majd egy sámlit, és feljebb léphetünk a ranglétrán.

(ki gondolta volna, hogy itt fogok kikötni a bejegyzés végén?)

február 8.

fáj a fej, kapar a torok,
lomha és kába vagyok.
hosszan nagyokat pislogok,
sok kicsit szipogok.

beteg lenni nem akarok,
reménykedve szuszogok,
halkan mormogom közben
péntek péntek péntek.

február 7.

tekerd vissza

csöpörgős, kádban ázós, álomszagù koraeste,
sorban àllok színes körömlakkal kezemben,
üldögélek buszon, ed sheerannel fülemben,
testvér-randi, sült krumplit fecsegve eszegetünk,
örülök, hogy vele együtt, a cipőket csak nézegetjük,
rohannak el az órák, s én is velük rohanok ,
tékozlom hanyagon napom, munkának hívom,
öltöztetem magabiztos rúzsrétegbe lelkemet,
ködbe veszett kávéillatú csipás reggelem,
öt harminckor lomhán foszlik szét a méla álom,
most nem kéne a szundit tovább herdálnom,

február 6.

i hate to write, but i love to have written - mondta egyszer dorothy parker. én meg mondom el ezerszer, naponta. na jó, ez nem teljesen igaz. szeretek én írni, de azért mégis többnyire vért izzadok, és őrülten dolgozik az agyam, hogy megleljem a legmegfelelőbb, leginkább oda passzoló szavakat. iszonyúan lassan írok, egy lépést előre kettőt hátra iramban, és szörnyen lefáraszt, főleg hogy minden második pillanatban az jár az eszemben, hogy mi lenne ha én most ezt abbahagynám? túl nehéz. olvasni sokkal könnyebb és mennyivel szórakoztatóbb. persze aztán előbb-utóbb csak belemelegedek, és akkor már csak izzadtságot izzadok, vért kevésbé. de azért a letudtam az írást érzéshez kevés másik fogható.

meg egyébként is, easy reading is damn hard writing - mondta egyszer nathaniel hawthorne, én meg érzem át valahányszor elém kerül az üres lap. mondjuk a mondat második fele koránt sem garantálja az első felét, de azért reménykedem. s mindeközben a bennem élő coach taylor azt üvölti bele a pofámba legalább 120 decibellel, hogy: CSAK ÍRD MÁR MEG AZT A NYOMORULT REGÉNYT.

úgyhogy most laptop becsuk, jegyzetfüzet kinyit, és hadd vérezzék a tollam. mert írni azért mégiscsak kézzel kell. 

február 5.

de jó, végre vannak napok, amikor nem vagyok hullafáradt munka után, és tudok (viszonylag) értelmes dolgokat is csinálni. megyek is irkálni gyorsan míg az ihlet el nem illan.

február 4.

hát nem tudtam tovább ellenállni, és újra elkezdtem olvasni a szjg-t. abban a pillanatban, hogy kinyitottam, belemerültem a történetbe és összetalálkoztam kedves ismerőseimmel, megnyugtató, melengető érzés lett úrrá rajtam: hazatértem. a könyv visszafestette a mosolyt az arcomra; órákat töltök a történetbe feledkezve, vígan, mosolyogva, időnként hangosan kacagva. hát nem fura, hogy ennyire boldoggá tud tenni egy egyszerű történet és néhány jó kitalált karakter? hát nem fura, hogy ennyire bele tudok veszni egy könyvbe? hogy ennyire a történet részévé tudok válni, s a történet ennyire életem részévé válik? hogy ennyire meg tudom szeretni a karaktereket? hogy bele tudok szeretni karakterekbe, akik annyira valódinak tűnnek, hogy már rég kiléptek a sorok közül és viszem őket magammal a mindennapokba? ott vannak a mozdulataimban, jönnek velem a próbafülkébe, rájuk gondolok a buszon, a boltban, sorban állva, fogat mosva. kikérem véleményüket, szemükön át látok, lelkükkel érzek, ízlésük az enyém lesz. s amint vége az utolsó sornak és becsukódik a könyv, hiányuk fizikai fájdalmat okoz és hatalmas, végeláthatatlan űrt, amit semmi nem tud betapasztani. de amint kinyílik a következő kötet, s tovább fűtöm a függést, a sorok közti világba beleveszve a fájdalom elillan és mosoly újra ott figyel arcomon. az űr betapasztva, az élmény kerek, tartozom valahova. hazatértem. hát nem csodálatos a könyvek, a történetek, az irodalom hatalma? margón innen, papíron s elkenődő tintán túl, a sorok közti lélek uralkodik a könyvmoly léten.

február 3.

várja a franc
a vasárnap estét, mikor
siratjuk a könnyelmű hétvégét,
átmúlatott péntek éjjelt
rántotta illatú szombat hajnalt;
nappal alszunk, éjjel élünk,
alkonyatkor pirkadunk,
pénteket remélünk egész héten.

február 2.

péntek lábjegyzete

tavasznak álcázza magát február, úgy érkezik. ahogy péntek délután munka után kilépek az irodából, a könnyed, tavaszi hangulat visszatarthatatlanul átjárja testemet. a télnek nyoma veszett, mintha itt se lett volna az utóbbi néhány hónapban. a hó utolsó maradványait is elnyelte már a föld, a járdák mind felszáradva. a föld mindenhol merő sár, pusztán feketéllik, igazán illúzióromboló, ha jobban szétnéz az ember. persze ha az ég felé emeli arcát, az mindjárt más. legkönnyedebb árnyalatában kéklik az ég, szeszélyes szelek fújdogálnak, és a tavasz világos, reménykeltő hangulata járja át a levegőt. legalább tíz fok van, sapkám, kesztyűm rég a táskám legalján lapul, kabátom kigombolva, a sál hetykén, könnyelműen a nyakamba dobva. 

a hetet és a munkát letudtam, hatvannégy óra felhőtlen pihenés és nyugi következik. könnyed, elnagyolt léptekkel sétálok hazafelé a péntek délutáni bársonyos napsütésben. a tavasz szeszélyes és csalfa, mindig megtréfál. most is csalóka, mert egyetlen illanó pillanat elég, hogy elhiggyem tavasz van, és a könnyed, derűs hangulat átjárja testemet. aztán a józan ész csak felülkerekedik a péntek délutáni  csalfa derűn. nono, hiszen még csak február elseje van! tavasz, ilyenkor? na, persze! és mi lesz a téllel? hát így fog elmúlni, egyetlen éjszaka alatt olvad bele a puszta földbe, s pirkadatkor napsütötte tavaszra virradunk? hiszen nekem még jár legalább egy hónap tél! hát akkor már idén nem lesz mínusz tizenöt fok? sem negyven centi hó, sem jégvirág az ablakon, és szánkózás bükkszentkereszten? és egyébként is: ide keletre idén miért csak nyomokban érkezett meg a tél? és én miért nem vagyok ott soha, ahol igazi hosszú tél van? 

bújjon csak vissza a mackó a barlangjába, vesszen csak bele a szürke, kövér hófelhőkbe a kéklő ég, s takarja ropogós fehérség a kopasz földeket még legalább egy hónapig. kedves holle anyó, húzzál még bele egy kicsit, mert még koránt sincs itt az ideje a tavasznak.

xxx

szabad napjaimra péntekente
otthonról, mint kámfor illanok el,
mamánál lelem a falusi telet s örömöt.
boldogan veszek el a sorok között,
asztal fölé hajolva költögetek rímeket;
téli verseket faragok csöndes estéimen.

február 1.

pizsamában fél nyolckor
éljen a hétvégi tollasbál,
nem kell semmi más, csak
takaró alatt szunnyadó
esti semmit tevés
kettesben magammal, így jó.