január 24.

egy délután a húgommal: könyvesboltról könyvesboltra járni, ropogós papírillatban oldalak közt veszni el, böngészni hosszú hosszú perceken át, könyvek gerincét simogatni, a legmagasabb polchoz kötetekért nyújtózkodni, levenni, kinyitni, beleszagolni, tintaillatot mélyen lélegezni, lapozgatni, betűket simogatni, beleolvasni, ez is kell, ez is kell, meg ez is! most melyiket vegyem meg? óóó, ez csak 168 oldal, inkább a hosszabbat veszem meg, ez túl rövid! túl hamar elolvasom! és ezt olvastad már? annyira jó! ne vedd meg, kölcsönadom. ááá, ezt angolul olvasd el, úgy sokkal jobb! még egyszer beleszagolni, becsukni, megsimogatni, elköszönni tőle, visszatenni, és megfogadni, hogy legközelebb megveszem. a mozdulatsort megismételni minden egyes polc előtt. újabb és újabb kötetek kerülnek az elolvasandó listára, percenként legalább öt. a végén egy könyvvel távozni az üzletből, ezer másikért vágyakozva, papír- és tintaillattól könnyes-könyves búcsút véve. úton átsétálni, kávéházba beülni, kényelmes fotelben hátradőlni, kávéillatú félhomályban forrócsokit szürcsölni, karamellás habos sütit majszolni, és édes kis semmiségekről fecsegni. közben odakint csurran-csöppen a latyak, és sötétszürke ropogós kása áztatja az utakat. legjobb ötlet a mókára, hát nem ez?

egy délután a húgommal: én kicsiben, a tökéletesített verzió. és előtte még ott van annyi minden, a lehetőség lehetősége; ő még lehet bármi; minden, ami én soha nem lettem, és már nem is lehetek. mert így teltek el a napok, s lettek belőlük évek, túl sok. eltékozolt keserű évek, tört gerincű kusza naplók, eláztatott oldalak, dühben fürdő elnagyolt betűk. fekete tintapacák a megsárgult lapokon. nem kopnak meg soha.