menthetetlenül úrrá lett rajtam a nyár érzés. a hajnalok már szinte alig csípősek, de frissességüket még szerencsére nem veszítették el. délutánjaim fülledtek és egyre csak izzadnak, tán harminc fokig is felszalad már a hőmérséklet, s csak úgy tapad rám a farmer egy-egy hosszabb kolbászolásom után. a bőrömnek napfény illata van, a megpörkölődött hámsejtek enyhén odakozmált illata, és már most néhány árnyalattal barnább a karom, mint két hete. az éjszakák balzsamosak és puhatestűek, napok óta sarkig kitárt ablak alatt alszom, és ha füldugóm nem lenne, hallgathatnám az alacsonyan repkedő denevérek szűnni nem akaró ciripelését. a délutáni aranyszínű napsugarak napról napra egyre hosszabb árnyékot rajzolnak a testek mögé, a levegőt könnyed, édes virágillat lengi át, az ég csak úgy szikrázik a kékségtől, habos rózsaszínbe borult fák és aranyló bokrok szegélyezik az utakat mindenfelé, és bimbózik az orgona is: anyák napjára pont kinyílik.
az út túloldalán lévő középiskola előtt épp egy csapatnyi illuminált állapotban lévő végzős óbégat egy végtelen szentimentális nótát szerenád gyanánt; én meg a rövidnadrágjaimmal együtt a szex és new york összest is előbányásztam a fiók mélyéről, és már bele is vetettem magam, hogy újranézzem a teljes sorozatot. nincs (?) is ennél jobb móka a hosszú, fülledt nyári estékre. már csak egy jó kis könnyed nyári olvasmányt kellene találnom [még egyet. még sokat.], meg a ventilátort összeszerelni valahogy. ja, és holnap lesz a nemzet[köz]i moszkva tér nap, petya születésnapja, aztán meg itt a május 1-je, a nap, amikor nyitnak a strandok, a nap, amikor lábunkat a korlátra felrakva, széken ülve, a szab-hídról kell belevesznünk a napkeltébe, közben pedig zacskós tejet szürcsölni és vajas kiflit csócsálni.
minden tünetével itt a nyár, hát engem is legyőzött a nyárérzés. a nyár könnyedségének, a végtelen szabadságnak az illúziója. a nyáriszünet-érzés, az enyém az egész világ, hát hadd faljam fel érzés. a könnyed lebegés, az aranyló naplementék, a nyárfaillatú bársonyos esték, a fűben fekvés, a friss hajnalok illúziója realitása. mert az illúzió, most mégsem puszta illúzió, sokkal inkább kézzel fogható, bőrömön érezhető realitás.
a könnyed lebegés, a mosoly a szemem sarkában, a szélfútta frufrum, a selyemfényű rúzs az ajkaimon, az alig csípős, friss hajnalom, a panelek mögött emelkedő nap, az aranysárga sugarak, mikor reggel fél hétkor kilépek a lépcsőházból, a valószínűtlenül zöld fű a talpam alatt, a hatalmas aranyeső bokrok, az elsuhanó, virágba borult fák, ahogy gurul le a busz a hegyről - mind-mind valóság. a végtelen bükk az égig érő fáival, hepehupás, girbegurba útjaival, az aranyló pitypangmezők, a habosbabos, alacsonyan lebegő bárányfelhők, az ösvény mellett csörgedező patak, a fátyolosan aláhulló vízesés, a festői aprócska kis falvak a hegyek között. képeslapra kívánkozó giccsparádé, valószínűtlenül élénk színekkel illusztrált utópia keménykötéses mesekönyvekben. hát mindez mégsem illúzió, hát mégiscsak valóság, kőhajtásnyira a szapora léptektől, a gyöngyöző homlokoktól, a savanyú izzadtságszagtól, a poros főutcától, a kockapaneleken, a posztmodern, légkondicionált multikon, a villózó neonfényeken, a városi zajokon túl.
ez itt a haza, az illúziómentes utópia, az én saját valóságom. szeretem. s ő viszontszeret engemet.
ez itt a haza belül, a saját képemre formált világom, a gondolatok a dobozon túl, az élet a szürke vonalakon kívül. épp ott kezdődik a boldogságom, épp ott vagyok, épp ott, mint a mosoly a szemem sarkában.
