hát ma miről írjak? hogy ujjaim közt surran át az idő, és már megint este van és én megint fáradt vagyok, s csak ágyra vágyom, semmi másra? a gondolaton újra elidőzöm: és így telnek el napok. s lesznek belőlük hónapok, évek, túl sok. pedig az idő nem is létezik. mi találtuk ki. mi szorítottuk agyunkat dobozba, s napjainkat intervallumok közé. az idő nem létezik, mégis elillan. látod? miért is látnád, már el is illant. a pillanatnak rég nyoma veszett. köddé lett, odaveszett, elvesztegetted, hagytad kisurranni ujjaid között. most is pocsékolod, hát nem látod? persze, ha akarnád se lehetnél vele takarékosabb, éppen így illanna el.
az idő olyan, mint az ölem: illúzió. az idő fogva tart, de csak ha ketyeg az óra és körbejár a mutató. óra nélkül szabad vagyok, s az engem körülvevő fény mennyisége határozza meg létemet. óra nélkül az illúzió illúziója sincs meg. óra nélkül nem tudnám, hogy az illúzió véges, csak úgy, mint az élet. és a munka is: most már haza mehetek. most már ehetek. most már le kell feküdnöm. most már fel kell kelnem. most nincs időm. most lassan telik, túl lassan. most egyáltalán nem telik. máskor meg gyorsan telik, túl gyorsan. elillan. elmegy. letelik. lejár. nem telik. töltöm. pocsékolom. tékozlom. elkúrom. eljátszom. élvezem. elfeledkezem róla. szórakozol az enyémmel. néha én a tiéddel. töltjük, mintha végtelen lenne. pedig a homokszemek egyre csak hullanak alá, s nem lesz ki megfordítsa az órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése