január 31.

neked elárulom: nálunk a nagyszobában még mindig karácsony van. a fotel mellett, a sarokban még ott áll a karácsonyfa, feldíszítve fehér és pezsgőszínű diszkréten csillogó gömbökkel és filc hópelyhekkel. esténként még az égősort is be szoktuk dugni, s ha éppen narancsot falatozunk, egészen meghitt, ünnepillatú az este. a fa alatt ott pihennek a karácsonyi ajándékok maradékai is: üres parfümös dobozok, teás díszdoboz benne epres porcelánkancsóval, amit nem valószínű, hogy valaha is használni fogok, egy-két képeslap. a kisasztal sarkán ott tátong üresen a fenséges marcipános szaloncukor doboza is, mellette hanyagul félredobott ajándékkísérők, s talán egy-két papírtasak is.

nálunk idén itt ragadt a karácsony.  holnap már február, de csak nem akaródzik útjára engednünk az ünnepet. úgy tűnik, igazán jól választottunk fát: alacsony, kövér, terebélyes kerek fajta, klasszikus lúc. ki gondolta volna, hogy ilyen makacsul fog ragaszkodni tűleveleihez? ki gondolta volna, hogy ilyen jól esik majd neki fotelből megeresztett, gondoskodó simogatásom esténként? (no meg az a kis víz, amit időnként a talpba beletöltünk.) hát igazán meghálálta, hogy mi őt akkor, december 22-én örökbe fogadtuk.

a január gyorsan elillant, munkába feledkezve szökkentek el a napok. a januárt - ha át nem is- túlélltem. de nemcsak én, hanem a fánk is. vízkereszt jött és ment, s mi nem győztünk csodálkozni, hogy még mindig nem hullajtja leveleit. egyik hétvége illant el a másik után, s a mi fenyőnk már több mint egy hónapja állt, épp úgy, épp olyan teljességében, mint december 24-én. aztán amikor a januári szürke napjaink már végképp meg voltak számlálva, egyszercsak apró, halk, susogós huppanásra lettünk figyelmesek. tülevelek százai lökték el magukat ágaiktól, s az öngyilkos mutatvány után kupacba gyűlve értek földet a kopaszodó fa tövében.

már nem esik neki jól a simogatás, sőt, tán még a legapróbb érintéstől is kirázza a hideg. viszont az illata!  az egészen mennyei. erőteljesebb, balzsamosabb, mint új korában, s fennséges fenyőfaillat tölti meg a szobát. a fotelben üldögélve, közel hajolva temetem arcomat az illatba, közben pedig hallgatom, ahogy az öngyilkos tűlevelek kupacba rendeződnek a padlószőnyegen.

sincs mese, itt a vég, a karácsonyfánknak és az ünnepeknek is vége - így február első hétvégéjén. a végső, kukában véget érő, lekopaszító és felporszívózó eseményen viszont nem leszek jelen, hiszen holnap, munka után ismét buszra pattanok és mamához szököm a hétvégére. így hát viszlát, kedves kis kerek fenyő, ha veled többet nem is, de találkozunk  valamelyk jófej, csinos pajtásoddal bő tizenegy hónap múlva! most pedig tiszteletedre elmajszolom azt a három utolsó szem marcipános szaloncukrot, amit épp az előbb leltem meg a lomosban.

január 30.

hát ma miről írjak? hogy ujjaim közt surran át az idő, és már megint este van és én megint fáradt vagyok, s csak ágyra vágyom, semmi másra? a gondolaton újra elidőzöm: és így telnek el napok. s lesznek belőlük hónapok, évek, túl sok. pedig az idő nem is létezik. mi találtuk ki. mi szorítottuk agyunkat dobozba, s napjainkat intervallumok közé. az idő nem létezik, mégis elillan. látod? miért is látnád, már el is illant. a pillanatnak rég nyoma veszett. köddé lett, odaveszett, elvesztegetted, hagytad kisurranni ujjaid között. most is pocsékolod, hát nem látod? persze, ha akarnád se lehetnél vele takarékosabb, éppen így illanna el.

az idő olyan, mint az ölem: illúzió. az idő fogva tart, de csak ha ketyeg az óra és körbejár a mutató. óra nélkül szabad vagyok, s az engem körülvevő fény mennyisége határozza meg létemet. óra nélkül az illúzió illúziója sincs meg. óra nélkül nem tudnám, hogy az illúzió véges, csak úgy, mint az élet. és a munka is: most már haza mehetek. most már ehetek. most már le kell feküdnöm. most már fel kell kelnem. most nincs időm. most lassan telik, túl lassan. most egyáltalán nem telik. máskor meg gyorsan telik, túl gyorsan. elillan. elmegy. letelik. lejár. nem telik. töltöm. pocsékolom. tékozlom. elkúrom. eljátszom. élvezem. elfeledkezem róla. szórakozol az enyémmel. néha én a tiéddel. töltjük, mintha végtelen lenne. pedig a homokszemek egyre csak hullanak alá, s nem lesz ki megfordítsa az órát.

január 29.

könyvtárba járni hát nem csodás? be a meleg könyvillatba, polcon ülő lelkek ezrei, százezrei közé? polc után polc után polc, könyv után könyv után könyv; szerényen sorakoznak mind; szoros, egyenes egymásutánban, csöndesen várakozva, hogy megsimogassam gerincüket, leemeljem és kinyissam őket, szagoljak beléjük, s ha csak néhány hétre is, fogadjam őket örökbe. hát nem csodás állni a polcok előtt, hosszú-hosszú perceken át böngészve, ujjbegyemmel gerinceket simogatva, óvatosan rálelni a következő áldozatra? előbb nyújtózkodni, majd kicsúsztatni a sorból, s izgatottan magamhoz ölelni. arcomon elégedett mosollyal letenni a könyvtáros elé a méretes kupacot, s szó nélkül, egyetlen mozdulattal jelenteni ki, hogy én itt és most, ezen becses lelkeket, ha csak néhány hétre is, de örökbe fogadom, ápolom, gondozom, gondjukat viselem könyvmoly lelkem összes apró sejtével.

könyvtárba járni csodás, még akkor is, ha negyedórán át százhúsz decibellel visít a riasztó, épp mikor ott vagyok, épp mikor csöndesen böngésznék és simogatnám a könyveket. könyvtárba járni csodás, mert tanúja lehetek, amikor a hétéves marcit beíratják szülei a könyvtárba, és kézen fogva vezetik be a könyvek csodálatos világába. azt is láthatom, ahogy marci csillogó szemekkel emeli le egyik kötetet a másik után, és képtelen eldönteni, hogy melyiket olvassa el először a hajókról. tudod mit nem tudtam, anya? tudod mit nem tudtam? hogy a kárpátia elsüllyedt! hát, ezt én sem tudtam, marci. de most már legalább ezt is tudjuk. és mennyi mindent fogunk még megtudni.

könyvtárba járni csodás, mert a visító riasztótól úgy érzem magam, mintha a gilmore girls egyik jelenetében lennék, és a fülsüketítő zaj ellenére vigyorogva böngészem a könyveket. marci közben beiratkozik, majd merül alább és alább a könyvek és  tengerészet végtelen, csodás világába. az olvasók is csak olvasnak tovább és böngésznek tovább, és komótosan lapoznak tovább újságukban, mintha mi sem történt volna. hiszen éghet a ház, szirénázhatnak világba százhúsz decibellel, bele a csöndes, avasi havas téli éjszakába, a könyvtár az mégiscsak könyvtár, a könyvek nem maradhatnak magukra. könyvtárba járni csodás, mert nem minden könyvtáros szottyadt-keseredett, morcos öreglány, és a jókedvű könyvtárosfiúk szemtelenül flörtölnek a mit sem sejtő olvasóval.

könyvtárba járni csodás. de a legcsodásabb kilépni a legvalódibb téli cidribe, sapkámon szambázó pompommal belelehelni a röpködő mínuszokba, hallgatni, ahogy ropog a fagyos hó a talpam alatt, és vállamon egy szatyor frissen örökbe fogadott könyvvel belemosolyogni a világba.

január 28.

annyira fáradt vagyok. a szemem majd' leragad, és sajognak a tagjaim. olvasni sem bírok, nem hogy írni. hát ennyire lefárasztana napi nyolc óra munka? így mivé lesz a nap többi része? hová lesz az élvezet és az önmegvalósítás? vajon mikor fogok írni - rendeset, úgy istenigazából? vajon mikor teljesedik be a vágyódás? be fog-e valaha?

január 27.

most nem nyomaszt a vasárnap este. most jó egy kád habos forróvízben elmerülni, mélán ásítozni az álmos estébe, verseket lapozgatni, képekkel bogarászni, álmodozni a végtelenbe. 

közben pedig azt kívánom, bárcsak soha ne lenne vége a télnek, röpködnének minuszok egész évben, kopognának tükörsima jeges utak, ropogna a fehérség a talpam alatt. a füstszagú fekete éjszakákat tejfehér nappalok váltanák, s a monokróm világról kismillió monokróm fotót kattintanék. falura költöznék, hiszen ott az igazi a tél. kinek kell a város, a metropolisz nyughatatlan zümmögése, órák hangos ketyegése, ha egy tornácos parasztházba a világom elfér?

apró-pici kunyhóra vágyom, piros lócára a falalján, méregzöld masinára a kisházban, szürkületbe foszló füstölő kéményre, ropogós fehérségre közel s távol. az erdő szelíd csöndjében a világ végén élni világom, veled s magammal, kettesben, sorok között, könyvek végtelen rengetegében, zörgős írógépen kalimpálva, recsegős bakeliteket hallgatva, kétszer két keréken. vajon a világ végén meglelném-e világom?

január 26.

lusta lusta lusta szombat. hát nem csodálatos, amikor reggel korán kipattan a szemed, s az ágyban maradsz órákon át, az időről teljesen megfeledkezve, könyvbe beletemetkezve, mert megteheted? szombat délelőtt az idő végtelen, az idő nem létezik. s a délután is csak úgy nyúlik, nyúlik, mint a jófajta rétestészta, könnyed és omlós, láthatatlanul olvad bele a koromfekete szombat estébe. ágyban, párnák közt henyélve, csöndesen, könyvbe feledkezve telik el a szombat este. hát mikor fogom már félretenni a könyveket, és írni végre? hát mikor kerekedek már felül a végtelen lustaságomon? mikor lesz fontosabb a cél, mint a pillanat élvezete? mikor fogok szembenézni a kétséggel, és nem törődni vele?

(itt és most jegyezném meg, hogy ma életemben először volt a gazda boltban, ahol tojókoncentrátumot és macskaeledelt vásároltam. apró lépés az emberiségnek, annál nagyobb nekem. és ha valaha is ingatlant fogok vásárolni (cirka tíz éven belül?), akkor egy tornácos parasztházat veszek majd itt, a faluban. és csodálatos lesz. és én is megtanulok majd jégen járni, sőt, jégen biciklizni is. a tükörsima csupajég utakon itt mindenki magabiztosan teker két keréken, én meg csak totyogok, és öt méterenként majd' elesek. bezzeg a papák, két keréken, kocsma után!)

január 25.

péntek. a legszebb szó, nemde?
a szabad szombat könnyed érzése,
elém terülő hosszú-hosszú hétvége,
a legédesebb bonbon lelkemnek.

nyolc se múlt el péntek este,
s csak úgy ragad le a szemem;
lassan telik a péntek este, 
ágyban, párnák közt henyélve.

elemet az órából rég kivettem,
idegtépő ketyegést eltüntettem.
habos paplan alatt lapulok,
nutellás kalácsot majszolok.

odakint röpködnek éles mínuszok,
rózsaszín mamusz a lábamon.
az éjszaka koromfekete illata,
tükörsima, jeges utak hoztak haza.

péntek. a legszebb szó, nemde?
hétvége. a legjobb, a legédesebb.
apró kis semmiségekkel töltve,
henyélve, tünnyögve, mamánál, főleg.

január 24.

egy délután a húgommal: könyvesboltról könyvesboltra járni, ropogós papírillatban oldalak közt veszni el, böngészni hosszú hosszú perceken át, könyvek gerincét simogatni, a legmagasabb polchoz kötetekért nyújtózkodni, levenni, kinyitni, beleszagolni, tintaillatot mélyen lélegezni, lapozgatni, betűket simogatni, beleolvasni, ez is kell, ez is kell, meg ez is! most melyiket vegyem meg? óóó, ez csak 168 oldal, inkább a hosszabbat veszem meg, ez túl rövid! túl hamar elolvasom! és ezt olvastad már? annyira jó! ne vedd meg, kölcsönadom. ááá, ezt angolul olvasd el, úgy sokkal jobb! még egyszer beleszagolni, becsukni, megsimogatni, elköszönni tőle, visszatenni, és megfogadni, hogy legközelebb megveszem. a mozdulatsort megismételni minden egyes polc előtt. újabb és újabb kötetek kerülnek az elolvasandó listára, percenként legalább öt. a végén egy könyvvel távozni az üzletből, ezer másikért vágyakozva, papír- és tintaillattól könnyes-könyves búcsút véve. úton átsétálni, kávéházba beülni, kényelmes fotelben hátradőlni, kávéillatú félhomályban forrócsokit szürcsölni, karamellás habos sütit majszolni, és édes kis semmiségekről fecsegni. közben odakint csurran-csöppen a latyak, és sötétszürke ropogós kása áztatja az utakat. legjobb ötlet a mókára, hát nem ez?

egy délután a húgommal: én kicsiben, a tökéletesített verzió. és előtte még ott van annyi minden, a lehetőség lehetősége; ő még lehet bármi; minden, ami én soha nem lettem, és már nem is lehetek. mert így teltek el a napok, s lettek belőlük évek, túl sok. eltékozolt keserű évek, tört gerincű kusza naplók, eláztatott oldalak, dühben fürdő elnagyolt betűk. fekete tintapacák a megsárgult lapokon. nem kopnak meg soha.

január 23.

napod
a pillanat, amikor az ébresztő belesikít az éjjelbe,
és azt kívánod bárcsak még egy szundid lenne.

a pillanat, amikor lekapcsolják a közvilágítást,
és a narancssárga éjszaka szürkülő kékületre vált.

a pillanat, mikor felkapcsolod a villanyt a koromsötét irodában,
és a kattintást kismillió másik követi.

a pillanat, amikor letudtad a munkát,
és mosolyogva lépsz ki a délutáni hòpelyhes hűs télbe.

a pillanat, amikor amikor sorban állsz a pékségben,
és tiéd az első nagy sajtos bagett, egyenesen a sütőből.

a pillanat, amikor ülsz a buszon,
és a melletted ülő szájában összefut a nyál a bagetted illatától.

a pillanat, amikor ballagsz haza egy szatyor meleg bagettel,
és a levegőben táncra kelnek a hópelyhek.

a pillanat, amikor nem mész be a házba,
inkább tágra nyílt szemekkel nézed a hópelyheket.

a pillanat, amikor csak álldogálsz a sűrű hóesésben,
és csukott szemmel hallgatod a fehér csöndet.

a pillanat, amikor fekszel a fürdőkádban,
és a magyar himnuszt hallgatod, egy szál hegedű kísérettel.

a pillanat, amikor lekapcsolod a gépet, kinyitod a könyvet,
és elmerülsz a betűk végtelen tengerében.

január 22.

most jó. minden jó.

jó a tél enyhe hűvöse,
az orrom hegye hidegen;
jó az itthon melege,
oly komfortos idebenn;

jó érzés a munka,
mert csinálom ügyesen;
ha nemesebb nem is leszek,  
legalább egy kicsit keresek;

jó, hogy a polc tele könyvekkel,
a tudat, hogy soha nem fogy el,
jó a sorok közt veszni el
mert önmagam lelem meg;

jó a mosoly a szemem sarkában,
mert érzem és őszinte;
jó érzés lenni lenni lenni,
mert élek és élvezem.

január 21.

annyira fáradt vagyok. bár már nem stresszelek rajta (annyit), a tempóhoz is hozzászoktam, sőt, magam is begyorsultam, azért még mindig felhajtásszámba megy a munka és nagyon lefáraszt. az viszont jó, hogy kialakult egy munkarend, ami valószínűleg állandósulni fog, s ezentúl mindig egy bizonyos megye oldalát fogom szerkeszteni. azt is eldöntöttük, hogy én a délelőttös műszakot viszem majd: minden hétköznap reggel héttől dolgozom délután háromig. 

én akartam ezt így: szívesebben megyek reggel korábban. a másik műszak déltől este nyolcig tart, a délelőttjeim nyomtalanul szökkennének el, s a nap hátralevő - legnagyobb - része munkával telne el. így meg csak egy órával kell korábban kelnem, mintha nyolcra járnék, s már háromra letudom a napi kötelező alvás- és munkamennyiségemet. három óra még igazán csak a délután dereka, utána még olyan végtelennek tűnik a nap további része. meg egyébként is: szeretek korán kelni (oké, ez így, ilyen formában nem teljesen igaz), idejében nekikezdeni a napnak, mert akkor olyan sok óra áll előttem, hogy nekiveselkedjek temérdek dolgomnak. 

szeretem a hajnalokat, látni a pirkadatot, elkapni a napkeltét, tanúja lenni annak, ahogy a szunnyadó város ébredezni kezd s életre kel. ahogy a hajnali kékség beszürkül, majd átlátszóvá válik, és az éjszaka csöndjét egyre hangosabb zsongás váltja fel, mintha ezer apró méhecske fogna neki a munkának. szeretem, hogy hajnalban egészen másik arcát mutatja a város, egy csöndesebb, nyugodtabb arcát, melynek szeme sarkában ott van még az álom, s kába tekintettel mered az üres utcák szürkülő kékségébe. szeretem, hogy reggel mindig ugyanazokkal az emberekkel álldogálok a megállóban, s utazunk együtt a buszon.

szeretem, hogy én vagyok az első a szerkesztőségben, én kapcsolom fel a villanyt, enyém az egész iroda és a hajnal csöndje. aztán lassan életre kel a szerkesztőség, előbb csak ketten dolgozunk gy-val, szépen, csendben,nyugodtan megyünk végig a feladatokon, aztán óráról órára érkeznek az emberek, s hozzák magukkal az életet. délre már mindenki bent van, és méhkasként zümmögünk, kattintgatunk percenként százat, gépelünk világba. a reggel és a délelőtt szempillantás alatt suhan el, s mire dél van, én már hat és fél órája ébren vagyok, és öt órája dolgozom. akkorra már túl vagyok a nap és a hajtás javán, lassacskán elindulhat a levezetés: a hajtás lazul kicsit, van segítőtársam, akivel megosztozunk a feladatokon. aztán egyszercsak eljön a három óra, s ha kicsit ziláltan és kábán is, de felállok az íróasztaltól, s elindulok ki az irodából. a munkának vége van. a napnak viszont koránt sem, hiszen ez a délutánnak még csak a dereka, s az én to do listám meg végtelen.

január 20.

lusta, végtelen vasárnap délelőtt. reggeli után visszabújok az ágyba olvasni órákon át. a hó végre ide is megérkezik. az ország nyugati részében egész héten hóhelyzet van; van, ahol több, mint fél méter is esik, az utak járhatatlanok, lezárva, a vonatok több órát késnek, megáll az élet, alig bírjuk az mti-s híreket rakosgatni ki az oldalra. bezzeg itt keleten a hegyek tövében szárazon kopog az alig-tél egész héten, a meztelen földek kitakarózva feketéllnek közel s távol. hétvégére végre itt is esik, bár a nyugat-magyarországi mennyiséget meg sem közelíti, holleanyó igen szűkmarkú velünk. péntek este két-három centi hull, szombaton semmi. vasárnap délelőtt végre nekikezd, s én a meleg szobából az ablak alatt, nyakig betakarózva, az ágyból figyelem, ahogy a bolyhos pihék szambáznak alá a levegőben, majd könnyedén huppanva érnek földet, s csatlakoznak milliónyi társaikhoz a fehérlő végtelenben. 

végül nem megyek kirándulni a hegyre, túl fáradt vagyok, túl kényelmes az ágy és elveszni a sorok között, falni az oldalakat. egész héten bükkszentkeresztre készültem, még sosem voltam, pedig ott lüktet a bükk lelke. hát ma sem jutok el oda, a lustaságon nem tudok felülkerekedni, talán majd jövőhétvégén. végül kora délután csak kikászálódom az ágyból, s lemegyek sétálni egyet, hogy kiszellőztessem a nyomottságot a fejemből. mire leérek a városba, bolyhos hópelyheknek nyoma sincs, csak eső szakad az égből, mossa el és mocskolja be a leheletnyi fehérséget. hát ez a hó sem fog megmaradni, ennek is nyoma vész holnapra. milyen kár, hogy az idei havazások ilyen harmatosak; alig, hogy lehullik egy csöpp, már nyeli is el a föld. ha fehérség nem is, kosztolányi, tóth árpád és varró dani versek színesítik a mélabús vasárnap esti szürkeséget.

ma se írtam semmit, se emailt, se levelet, se verset, se regényt, se angolul blogbejegyzést. és így telnek el napok.

január 19.

semmittevős, lusta szombat, szétfolynak az órák az ujjaim között. nagyon kellett már egy ilyen nap: kitérdepelt mackónadrágos, vasalatlan hajú, körmöt reszelős, sorozat nézős, kádban fekvős, könyvben elmerülős.

éppen foszlik bele a habkönnyű szombat délután a végtelen este legelejébe, mikor ott állok a könyvespolc előtt, amelyiken a magyar szépirodalmat tartom. alig-alig hozzájuk érve simogatom a kötetek gerincét, mutatóujjam végül a kosztolányi szekciónál pihen meg, s leemelem a naplóját és válogatott verseit. az utóbbi napokban magyarul vágyom olvasni. verseket suttogni magányos órámban a négy fal között, kacifántos rímeken bazsalyogni világba, érezni a nyelv zamatos ízét ajkamon, finom szavakat fonálra felfűzve eltenni a zsebembe. összegyűjteni, s számba venni a legszebb magyar szavakat, majd újra összefonni őket, új sorokká, új verssé, az enyémekké. ha választhatnék, úgy szeretnék írni, mint szabó magda s tóth krisztina prózát, s mint józsef attila és varró dani lírát. de nem választhatok, így hát a sorok között is magam vagyok.

mostanában újra előkerültek a versek. úgy tűnik januárban mindig magyar irodalomra vágyom, néhány éve is ilyenkor, a téli vizsgaidőszakban kezdtem el verseket írni. most tóth krisztinával kezdtem, majd tóth árpádba futottam bele teljesen véletlenül, s tegnap elkezdtem olvasni összegyűjtött összes verseit. sokszor annyira szépek a gondolatai, a bársonyos szavak legváratlanabb füzérei, hogy nem győzöm őket kijegyzetelni és újra és újra rácsodálkozni mennyire szép a magyar nyelv.

a hónapok óta fiókban heverésző moleskine-em és a kis fekete töltőtollam is előkerült végre, és elkezdtem összeírni a legbársonyosabb, legmókásabb, legszebb szavakat. a betűk táncolnak tollam hegyén, a tinta - még ha fekete is - életet visz a szűk, fehérítetlen sorok közé. még nem tudom, hogy fogom-e használni a gyűjteményt, addig csak gyönyörködöm bennük, s keresem a rímpárokat. mikor verseket olvasok, akarva-akaratlanul rímekben kezdek el gondolkodni, s a sorokká alakuló kósza gondolatok nem hagynak aludni, míg le nem írom s versszakba nem rendezem őket. a régi verseimbe belepirulok, valahányszor előkerülnek a fiók mélyéről. pedig egyik másik már meg is jelent, noha csak könnyed kis egyetemi lapokban, édes kis semmiségek mind. zavarba hoz az olcsó ripacskodás, egy kezdő firkászlány hangzatos, de üresen kongó, amatőr versszakai.

vajon abba is belepirulok majd, amiket most írok?
vajon mikor múlik el a pironkodás?

január 18.

kopogva kéklik

selymes sárga fénycsóvák közt
kopogva kéklik a hajnal,
kátyúkon át zötykölődöm lomhán
az éjszakából a pirkadatba.

kávéillatú bágyadt szürkületben
lassan foszlik szét az álom,
a tél szagú éjszaka tétován
visszabújik s átjárja kabátom.

lelkemben nem járnak most
izzó szambát víg hópelyhek,
puha fehérség nincs mi elfedje
a kopár, metsző szürkeséget.

tágra nyílt szemekkel
pislog bele a végtelenbe
s tompa fejjel mélán
mereng el a reszkető lélek:

menni, menni,
csak dolgozni menni
ne kéne.

január 17.

sajgó órán

fáradt vagyok.
nagyon.
hasad szét a fejem.
hagyom.
tóth árpád után szabadon,
pötyögöm lustán néhány sorom,
kerek, bazsalygós figura, én.
én, én.
fáradt vagyok e röpke estén.

(az eredeti itt.)

január 16.

icipici, apró, nüansznyi pozitív visszajelzések: egy őszinte mosoly, egy biztató szó, egy érdeklődő tekintet. csak ennyire van szükségem, mindig is csak ennyi kellett. csak ennyi, és megszűnik a tétova bizonytalanság, a gyomorgörccsel párosuló izgulás, az állandó túlaggódás. csak ennyi, és én már szárnyra is kapok. tegnap volt az a nap, amikor megszűnt a szorongás. egyedül dolgoztam, ura voltam a helyzetnek, egészen simán ment minden, és már meg sem fordult a fejemben, hogy csak semmit ne szúrjak el. mert időközben valahogy tudat alatt rájöttem, hogy megy ez nekem, most már gyors is vagyok, és igazán semmit nem szúrhatok el. aztán jöttek a nüanszi pozitív visszajelzések, egy kedves mosoly, egy bátorító félmondat, egy pillantás, amit igazán viszonozhattam volna.

s ennél jobbkor már nem is jöhettek volna, mert így tudatosult bennem, hogy jó helyen vagyok. idetartozom, megérdemlem, hogy idetartozzam. utolértem magamat és a hírek iramát is, fenn tudok maradni a vízen, most már lehetek magabiztos. most már nem kell görcsölni, egészen feleslegesen emésztem vele magamat. s ettől egészen felszabadultam. boldogsággal tölt el a felszabadultság tudata, a szabadság illata, a sikerélmény édes érzése, a mosoly a szemem sarkában, a könnyedség a lelkemben, a nyugodtság a gyomromban. most már szívesen megyek, és mosolyogva csinálom, mert tudom, hogy tudom. és tudom, hogy mások bíznak bennem. s ez elég, több, mint elég. mostantól fogva kicsi némó boldogan úszik tovább a hírek végtelen tengerén.

xxx

égjen a számon

megleltem a legforróbb vörös rúzst,

éghet a számon s csókolhat világba,
ajkamra csábos mosolyt festhetek,

most már magabiztos nő lehetek.

egyszer tán még tényleg az leszek,
vagy ha nem, hát legalább elhihetem,
s el is hitetem magammal s veled,
hogy forrón éget és én élvezem.

január 15.

hát ez a gyökérkezelés, ez egy egészen csodálatos dolog. ahogy ülök az egyébként felettébb kényelmes székben, szemembe vakít a reflektor, a fél fejem lezsibbadva, szám sarkából csurog a nyál, és az orvos nekiáll fúrni a defektes fogat. a számból elkezd fröcsögni a nyál, a fúró egyre csak visít és vonyít, közben érzem azt a szagot, a szétfúrt apró fogmolekulák szagát. a csont szagát, amit még mindig az orromban érzek, a szagot, ami egészen olyan, mint a disznóperzselés szaga. undorító, gusztustalan szag, a gyomrom felfordul tőle, valahányszor eszembe jut. 

és holnap vissza kell menni, tovább kezelik a gyökeret, reszelgetik, fúrják, faragják, szúrkálják bele a tűket, tágítják a lyukat, hogy aztán majd jól betömjék. én meg csak hallgatom tovább a fúró keserű vonyítását, időnként öblögetek, majd zsibbadt arccal melléköpök, s államat törölgetem.

de legalább a munka jól ment ma, héttől délig egyedül dolgoztam, s egészen simán ment minden, rutinosan csináltam a folyamatosan érkező feladataimat. nem is értem, miért izgultam annyira. mindig túlparázom az ismeretlen helyzeteket.

január 14.

csodálatos hófehér nap, délelőtt szakadó hóesés, csak úgy ömlik az égből a piherengeteg. alig győzöm fotózni, videózni. vigyorogva lépkedek a hóban, hallgatom, ahogy ropog a talpam alatt. a szemüvegem alól alig látok ki, egyre csak olvadnak rá a pelyhek, csurom víz az egész. megint körbejárom a falut, keresztül-kasul, most más részeit, kimegyek a legvégére is, elindulok a műúton a vadonba, fel a hegyre, amerre régen a szőlőbe mentünk. ezer fehér fényképet készítek, de a képek soha nem adják vissza az élő szépséget, a világot betakaró nyugodt fehérséget.

a fogam még mindig fáj, állandóan, elviselhetetlenül. fájdalomcsillapítón élek, napi négy szem algoflex forte az alap. holnap már tényleg elmegyek fogorvoshoz, remélem minden rendben lesz. nem érdekel, mit csinál vele, csak szűnjön meg a fájdalom. reggel hétre megyek dolgozni, azt mondják esni fog az eső éjjel, és ráfagy majd az útra. azért a szerkesztőségbe csak bejutok majd valahogy időben. izgulok még mindig, állandóan stresszelek, csak semmit ne szúrjak el. csak jöjjek már bele, legyek már gyorsabb, ne bénázzak már annyit. vajon mikor lesz vége a stresszelésnek? vajon mikor kerekedik felül a magabiztosság az állandó aggódáson? just keep swimming.

csütörtökön újra felveszem a bakancsot és a hátizsákot, s elmegyek bükkszentkeresztre. mostanában egyfolytában a vadonba vágyom. legjobb a természetben kigyalogolni magamból a stresszt. csak menni, menni, lépkedni a végtelen úton, hallgatni a természet csöndjét, s beleveszni a világot betakaró nyugodt fehérségbe.

január 13.

ma délelőtt a tízes busszal jövök mamához. éjszaka mínusz tíz foknál is hidegebb volt, úgyhogy húzgálom magamra a vastag pamutharisnyát. utálom a harisnyát, mert mindig lecsúszik, és mikor rajtam van, újra ötévesnek érzem magam. ahogy átmegy a busz a hídon besenyő után csodálatos táj képe tárul elém: a végtelen nagy fehérség, a zúzmarás fák sűrűn, sorban egymás mellett, s mindezt a méregzöld folyó szeli ketté. a másik oldalon a puszta termőföld olvad egybe az éggel, horizont nélküli, tejfehér végtelen. legszívesebben leszállnék a buszról és ezer fotót kattintgatnék a fehérségről.

mikor megérkezem a fehér macskák sárgállanak a hóban, a kisház ablakai bepárásodva, odabent jó meleg, ropog a tűz. mama a gyúródeszka mellett áll, éppen fahéjas cukrot hint a kinyújtott tésztára, kőttest süt. tél van, igazi tél, rakok is még a tűzre, mondja, s kezébe veszi a síkálót, kinyújt még egy adag tésztát. a kutaccsal megpiszkálja a parazsat, rak még néhány fadarabot a tűzre, rögtön pattogni kezd. a levegőben a forró húsleves illata keveredik a sütőben lévő fahéjas tésztáéval, a számban összefut a nyál.

még ebéd előtt elmegyek egy nagy körsétára, keresztül-kasul bejárom a falut. amott harangoznak, embereket alig látok, a házak sorra pöfékelnek egymás mellett. vasárnap délelőtt van, ilyenkor mindenki vagy templomban van, vagy otthon, bezárkózva készül az ebéd. a templomkapu előtt megállok egy percre, be kellene már menni, ötlik újra fejembe. de nem ma, nem most, már úgy is vége a misének. eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt, egyszer nyáron voltam itt utoljára. hogy kitűntem a tömegből, a fakó rozsdabarna ingem vörösen égett rajtam, az alig néhány fős gyülekezet tagjainak tekintete mind engem vizslatott, a fejükben végig egyetlen kérdés kattogott: ez vajon kinek az unokája lehet?

szállingózik a hó, minden csupa fehér, az utak sok helyen lefagyva. csak úgy ropog a talpam alatt a nagy fehérség, az én lábnyomom az első a szűzhóban. nem győzöm fotózni a minimalista monokróm tájat, a téli, falusi romantikát. közben arról álmodozom, hogy veszek egy százéves tornácos parasztházat, és jól ideköltözöm falura. már azt is tudom, hogyan rendezném be: a konyhámban piros lóca lenne, előtte faragott lábú nagy asztal tonet székekkel, a másik oldalon kredenc, amott meg masina, épp úgy, mint mamánál. az írógépem meg csak úgy kopogna, csattogna, kattogna az elsőházban, az ablak előtt az íróasztalomon. 

a húsleves tetején aranylanak az apró zsírkarikák. az a régi népmese jut róla eszembe, amelyikben annyi aranypengőt kapott a szegény öreg mama mátyás királytól (?), ahány zsírkarika aranylott az utolsó tyúkból főtt leves tetején. a mama levese olyan finom, hogy három tányérral is megeszek belőle, nem is kell utána második. délután elnyom az álom; úgy kifáradtam az egész heti stresszben és mai nagy havas sétában, hogy délután öttől egészen este fél tízig alszom. hát ma sem fogok már írni, se a regényt, se angolul. pedig éppen azért jöttem mamához, hogy ma-holnap kicsit behozzam a lemaradást. órákon át tartó pötyögés-maratont terveztem ma estére, de a terv épp úgy illant el, ahogy a kéményekből áradó füst foszlik bele a szürkületbe. a lustaságomon már így fél tizenkettő felé nem tudok felülkerekedni, így marad az olvasás, míg újra el nem szenderedem. meg a remény, hogy talán holnap kicsit kevésbé leszek lusta, s kicsit több szó kerül papírra.

január 12.

hosszú, fárasztó nap, az egészet a monitor előtt töltöm el. mérgezett egér módjára kattintgatva, a total commander és az ftp rejtélyes alagútjaiban elveszve, virtuális galériákban kontárkodva, html kódokat ollózgatva, nagyhíreket klónozva, kishíreket karegorizálva, mti-s híreket csipegetve, youtube-ra videókat töltögetve, linkeket másolva, kismilliószor ctrl c - ctrl v-zve, és ctrl b - ctrl i-zve. s közben soha meg nem állni, egyfolytában csak koncentrálni. mert a hírek hétvégén sem alszanak, bár időnként azért el-elszunnyadnak. a végére már folyik ki a szemem, és még statisztikát is csinálni kell. ettől függetlenül a harmadik nap sokkal könnyebb, nyugodtabb és türelmesebb, mint az első kettő. 

azt hiszem kezdek belejönni, talán egy hét múlva ilyenkor már egészen magabiztos leszek. mindenesetre az az első három munkanap, de leginkább a mai, nagyon hasznos volt. úgy tűnik tényleg mély vízbe dobva tanul meg az ember úszni. persze csak akkor, ha az elején nem nyel túl sok vizet, s a felszínre feljutva elkezd tempózni, egyenletes, nyugodt karcsapásokkal. aztán valahogy csak fent marad a víz felszínén, s amikor belejön, tán még élvezi is az erőteljes, ritmikus karcsapásokat, az új képesség feletti hatalmát és a vele járó magabiztosságot. de addig is: just keep swimming.

január 11.

rövid, szürke, semmilyen nap. tegnap este óta fáj az egyik fogam, a fejem is, egyik fájdalomcsillapítót veszem be a másik után, alig akar hatni. kénytelen leszek elmenni a fogorvoshoz, pedig kevés dolgot utálok jobban az orvoshoz járásnál. a délelött gyorsan elszalad, koradélután bemegyek a szerkesztőségbe, az egyik kollégám megmutat még nekem néhány dolgot. holnap és holnap után is dolgozom, de mivel hétvége van, ezért itthonról. kétszer tíz óra műszak, remélem most már kicsit simábban fog menni, mint az első két napon. mindenesetre ugyanannyira izgulok, hogy semmit ne szúrjak el. de cserébe hétfőn és kedden szabadnapos leszek, megyek is majd mamához, ha lesz hó, ha nem. bárcsak tovább maradhatnék nála. nyárra talán ki is költözöm, végre kipróbálhatnám, hogy milyen falun lakni.

hazafelé, ahogy leszállok a buszról, újra elered a hó. a pelyhek erre-arra táncolva, ficánkolva érnek földet. kinyújtom a nyelvem, hátha elkapok egyet, de nem elég sűrű a hóesés, így nem sikerül. közben a nap is nyogodni készül, utolsó sugarai élénk narancssárgára festik az ég alját a jezsuita gimi mögött. gyorsan előveszem a fényképezőt, hátha sikerül elkapni a pillanatot. nyomkodom a gépet, kattintgatok, de csak nem megy, nem az igazi. a pillanat elillan, s mint a hópelyhek az ujjam hegyén, úgy olvad bele a narancssárga naplemente a téli szürkületbe.

január 10.

reggel fejgörccsel és gyomorideggel kelek, félmaréknyi gyógyszerrel indítom a napot. lassan csak magamhoz térek, kora délután bakancsba dugom a lábam, hátizsákot veszek a hátamra, fényképezőt a nyakamba, és irány a hegy. tegnap este havazott, bár nem túl sokat, nemigen több 3-4 centinél. de attól még szép, és fehér, ropog a talpam alatt. végre itt a tél, így január második hetére csak megérkezett. most nem lillafüredre megyek, illetve csak tíz percre ugrom be, majd átszállok a másik buszra, ami ómassára visz. tenyérnyi falu a garadna-völgyben, körülötte a bükk égigérő fáival, csordogáló patakjaival, dimbes-dombos, girbe-gurba, kátyús útjaival. talán ez miskolc legtávolabbi pontja; bár egészen úgy tűnik, mintha önálló falucska lenne, közigazgatásilag még a városhoz tartozik, és városi kék buszok járnak arra, óránként egy. térerő nincs, lillafüred után már nem elérhető a szolgáltatás, szerintem az ott lakóknak nincs is mobilja (?).

mesekönyvbe illő hely ez. kell vagy fél óra míg odaér a busz: suhan a farengeteg között a vékony kis úton, elhalad lillafüred mellett, balra lehet látni a palotaszállót, a hámori-tavat, és a kisvasút is az úttal párhuzamosan fut a hegyoldalban. odébb a különböző szakszervezetek szocreál üdülőit látni az apró fabódékkal, a pisztrángkeltetőt, ahol a megye (az ország?) legfinomabb pisztrángját lehet megkóstolni, ómassánál meg az őskohót, s közben végig ott csordogál a hol csenevész, hol felbátorodott patak az út mellett, a fák között. aztán egyszer csak megjelenik a falu, a tenyérnyi temető az első, ami meglát az ember. a busz a főtéren tesz le, ami a buszmegállóból, egy kocsmából, és egy posta/kisbolt/presszó/eszpresszó intézménykomplexumból (értsd: egy darab tornácos parasztház) áll. ómassán utcanevek sincsenek, csak a házak vannak beszámozva, ómassa 24, 26, 28, stb., a pontos címe az itt lakóknak. a buszmegállóból csak felfelé vezet az út, kettő turista ösvény, a harmadik pedig maga a főutca, ahol családi házak és üdülők sorakoznak egymás mellett, lazán, tisztes távolra egymástól. van itt egy kulcsosház is, ahol a turisták szállhatnak meg.

előbb az egyik turista úton indulok el befelé az erdőbe. emberek sehol, a természet csendje vesz körül. mást nemigen lehet hallani, csak a patak zúgását a hátam mögött, a vörösbegyek soha nem csituló csiripelését a fejem felett, és a ropogást a talpam alatt, ahogy lépkedek a szűz hóban. hátamon a hátizsák, kezemben a gép, tágra nyílt szemekkel próbálom befogadni a végtelen, fehér teret. egészen olyan, mint az út a vadonba. (kivéve persze azt a részt, hogy hazajövök és blogolok róla.) én végül nem gyalogolok el alaszkáig, sőt, a turista ösvényen sem jutok sokáig, mert az út eléggé meredek, a néhány centis hóréteg alatt vastag jég áll, csúszik is rendesen, így inkább visszafordulok mielőtt kitörném a nyakam.

végül a főutcán sétálok egyet, felfelé caplatok az úton, néhány méterenként megállok, vissza-visszanézek, és folyamatosan felfelé. nem győzök fotózni, annyira szép a táj. fehérbe borult erdő az apró házak körül, az elém terülő völgy, régi parasztházak, füstölő kémények, az út szélén csordogáló patak, a görnyedt öreg néni, aki a havat sepri a háza előtt. néhol juhok, csirkék és kecskék legelésznek az udvaron. összetákolt faólakból kikandikáló keverék kutyák figyelik a lépteimet, egyik-másik megugat, ahogy elmegyek a kerítés előtt. a madárkák mindenhol csapatosan szállják meg a kirakott madáretetőket, egyre csak csipegetik a faggyúgolyókat és a magvakat. lassan szürkülni kezd, mindjárt indul a buszom, így visszafordulok. mire a buszmegállóba érek, teljesen elmúlik a migrénem, az arcom kipirult, s a fejem is egészen kiszellőzött. a távolban már lehet látni, ahogy ereszkedik a köd, a házak kéményei egyre csak pöfékelnek, a levegőnek téli, füstölt illata van. a kedvenc illatom.

a természet szépségéhez semmi nem fogható, továbbra sem. újra elönt a vágy, hogy waldenkedjek egyet, kibéreljek egy apró házat a semmi az erdő kellős közepén, odaköltözzek kettesben az írógépemmel, és csak írjak, írjak, amíg bele nem szakadok. és élvezzem a természet szépségét, kóboroljak a hegyen az égig érő fák között. talán majd nyáron utánajárok, és kibérelek egy kunyhót egy kis időre. sok kiadó van. az egyik talán éppen rám vár.

fotók itt.

január 9.

iszonyúan fáradt vagyok, fáradtabb mint tegnap. elgyötört, egy merő görcs, és hasogat a fejem is. és lassú és ügyetlen és bizonytalan is vagyok. le is basztak ma, mert két óra késéssel raktam ki két hírt. pedig igyekszem én, csak hát bizonytalan vagyok, és még annyi mindent nem tudok. igyekszem semmit el nem kúrni. és mégis, nem megy mindig. igyekszem a fejemet a víz fölött tartani, ússz csak tovább kicsi némó, de azért időnként elsodor az ár. és aztán jól lebasznak érte. pedig tényleg nem a körmömet reszeltem, még csak pisilni sem mentem ki. mint az őrült ki letépte láncát, szerkesztettem nyolc órán át. azért remélem, hogy nem rúgnak ki. le is húztam vagy egy deci unikumot mikor hazaértem, nekifutásból. hát ma sem kell álomba ringatni. de legalább holnap szabadnapos vagyok, és megyek a hegyre, ha lesz kedvem. fel is töltöm a fényképezőgépet.

ez a munka olyan, mint a hosszútávfutás, csak itt minden tíz perc olyan, mint ha a cél előtti utolsó kör lenne, és lélekszakadva rohanok, hogy átszakítsam a célszalagot. de amint átszakad, jön egy újabb kör. meg egy újabb meg egy újabb. mert a hírek tényleg, soha nem alszanak. még a megyei hírportáloknál sem. hát akkor mi lehet az indexnél vagy az origo-nál?

just keep swimming. just keep swimming. just keep swimming.

január 8.

hát most akkor mit csináljak? mivel kezdjem? hogy is kell hírlevelet összerakni? így, ugye? nem. majd én inkább megcsinálom. te csináld ezt. ha megvagy vele, szólj, jó? csinálj belőle nagyhírt is. meg ebből is, meg ebből is. de ne tedd ki aktívba, maradjon draft. és ebbe meg ebbe meg ebbe a kategóriába tedd bele. abba nem. és csinálj hozzá galériát is. rossz a vízjel, javítsd ki. ezt megcsináltad már? egyre csak kapkodom a fejemen, a sodrás csak visz magával, és az idő legnagyobb részében fogalmam sincs, hogy mit csinálok. próbálok a megérzéseimre hallgatni meg a józan paraszti eszemre, és semmit el nem szúrni. még csak két órája vagyok itt, de már hulla fáradt vagyok, a vállaim megmerevedve, a hátam csak úgy ropog, mikor kinyújtózkodom.

mindjárt bepisilek. de nincs idő pisilni. enni sincs idő. na jó, most már tényleg kimegyek pisilni. csak egy perc. ááá, már a festék is lefolyt a szememről. csak semmit ne szúrjak el, csak semmit ne szúrjak el, csak semmit ne szúrjak el. andi, én most megyek, csak ügyesen. jó, jó, igyekszem. semmit nem el szúrni. egyre csak rohanok, próbálom utolérni magam, de folyamatosan jönnek az újabb feladatok. mert a hírek soha nem alszanak. (ezt a megjegyzést mindig is el akartam ejteni. szóban sokkal hatásosabb. lett volna.) végül csak letelik a nyolc óra. a végén már alig látok, egészen közel kell hajolni a monitorhoz, hogy jó helyre rakjam a pipákat. ez vajon melyik kategóriába megy? ááá, még mindig nem tudom. talán ebbe. hopp, nézd csak, már nyolc óra, mehetek haza. vége! túléltem, semmit nem szúrtam el. azt hiszem. majd holnap kiderül, mert három után egyedül voltam. jajj, de jó a friss levegő, csak jönne már a hó. pesten már esik, nagy pelyhekben hull. holnapra ideér? csütörtökön szabad vagyok, mehetnék megint lillafüredre. csak esne már. hogy mennyire fárasztó a koncentrálás. amikor komolyan veszem magamat meg a munkát. mert tényleg nem akarom elszúrni. egészen belefájdult a fejem. meg az éhségbe is. reggel kilenc óta nem ettem semmit, még a két nyamvadt szendvicsemet sem nyomtam be. ha munka van, dolgozni kell. pont.

és holnap vissza kell jönni, és újrakezdeni. újra végigcsinálni. újra meg újra meg újra, az idők végezetéig, hetente ötször. (mert a hírek soha nem alszanak, mint tudjuk.) mégis boldog vagyok, amikor a buszmegállóban álldogálok, és várom a következő harmincötöst. nézd csak, már jön is, hát mégsem fagyok ide. vajon holnap már könnyebb lesz?

xxx

és most megyek, befekszem egy nagy kád habos forróvízbe, és olvasok tovább párizsról. mostanában egyfolytában párizsról álmodom. jó lenne megtanulni franciául és jól odaköltözni a fény városába, mondjuk egy apró, tetőtéri lakásba, és csóró művészpalántának lenni. moleskine-ba irogatni a szajna-parton, croissan-t csócsálni egy belvárosi kávézó járdaszéli teraszán. vörösre festett körmökkel láncdohányozni, és vödörszámra inni a tejeskávét. még egy jean-pierre-em is lenne, sötét, göndör hajú, görbe orrú, fekete garbós, csücsörítős. olyan klasszikus francia bölcsészfajta. a shakespeare & company-ben randevúznánk. ott szedne fel, miközben én a hemingway összest böngészem. csodálatos közhely lennék. és még az állandóan szitáló esőt is elviselném.

idén elmegyek párizsba. hátizsákkal, fapadossal. viszem a piros svájcisapkámat is, meg a kis pöttyös muszlin kendőmet. no meg a polaroid gépemet. az eiffel-torony tövében bagettet fogok falatozni brie-vel, desszert gyanánt meg egy tucat macaron-t, és az egészet egy forrócsokival öblítem le. egészen párizsi leszek. vagy egészen turista.

bon, non?
nagyon bon.
csak lenne már bon voyage,
j'arrive és bienvenue à paris.

de most még csak bonne nuit van, 
mert a pénz petit a zsebemben, 
s még petitebb a türelmem.
pas si bon, est-il?

(pardon my french.)

január 7.

falubéli víg napjaimnak vége, teletömött hátizsákkal állok a buszmegállóban, a bojtos sapka szemöldökig a fejembe húzva, a csípős szél átfúj a kabátomon. ahogy belépek a lakásba  mellkasomra újra rátelepszik a nyomasztó érzés, ami az ünnepeket tette tönkre.  a megfoghatatlan kellemetlen idegesség a gyomrom mélyén, a megbánás keserű íze a számban, a tudat, hogy esélyem sincs újrajátszani, másképp csinálni, kijavítani. szabadulni a keserűségtől nem tudok, egyre csak nyomja a mellkasomat. fáj a lélek, s a kisszoba négy fala közé zárva még inkább sajog.

vége az ünnepeknek, vége a téli szünetnek, vége a lusta, semmittevős, hanyag napoknak. nekem most kezdődik a január; komor, szürke, kopár napok, hosszú, végtelenül sötét január. csak lenne már ennek is vége. vagy legalább hó lenne, mindent beborító, békés fehérség, és a puha csönd, ami vele jár. de csak kopár szürkeség van, kopogós, kora januári napok. vakítóan üres lapok, a toll meg nem  fog. nem fogom meg a tollat.

holnap kezdek az új munkahelyen. újnak új, de azért annyira még sem, hiszen egész novemberben odajártam, s többnyire megtanultam, mi hogy megy. többnyire. holnaptól már élesben megy. és én félek, hogyan fogjak bele, minek álljak neki. ez már felnőtt munkahely, felnőtt felelősséggel. új munkahely, új emberek. s én megint az új lány leszek, a kívülálló, fura, új lány. még a végén újságíró leszek. hányszor mondogattam már. most egészen úgy tűnik, hogy az leszek. egy újabb álom válik valóra a kis bordó, bársonykötéses noteszből. hát nem fura, ahogy a végén a puzzle-darabok a helyükre hullanak? a végén tényleg itt kötöttem ki. ki gondolta volna? hát tényleg ennyire akartam, hogy végül megkaptam? hát, a noteszba bele volt írva. tényleg akartam.

üdv újra nálam, drága jó barátom, szorongásba oltott aggódás. üdv újra itt, lent a gyomromban, kedves megfelelni akarás idegtépő görcse. csak semmit ne szúrjak el, csak semmit ne szúrjak el, csak semmit ne szúrjak el. 

minden rendben lesz, minden rendben lesz, minden rendben lesz; halkan suttogom magamban a sötét szobában, s mielőtt oldalra fordulnék, még összekulcsolom ujjaimat. én istenem, jó istenem.

január 6.

héjában sült krumpli és fokhagymás pirítós a reggeli.

mama a masinán süti a pirítóst, gyorsan forgatja, meg ne égjen, csak szép aranybarna legyen és jó ropogós. a masina sütőjét már rég nem használjuk, a krumpli a saját héjában és a gáztűzhely sütőjében sül vagy másfél órája. már biztos puha, kivehetjük. puha bizony, csak úgy omlik szét, mikor beleszúrom a villát. ügyetlen mozdulatokkal húzom le a hártyavékony héjat a megpirult krumpliról, még tűzforró, égeti is az ujjbegyeimet rendesen. gyorsan kockázom fel, megsózom, s csak úgy olvad rá a vaj, folyik le a tányérra. a pirítósra gerezdszámra dörzsölöm a fokhagymát, én vajjal eszem, mama zsírral keni meg, úgy az igazi. egy harapás ropogós pirítóst gyors egymásutánban követ egy vajas krumplikatona, a maradék fokhagymát harapom hozzá. csak még egy szelet kenyér, csak még egy krumpli, csak még egy utolsó fél szelet, nem lehet abbahagyni.

ülök a piros lócán, az ablak alatt, s a reggeli egyre csak eteti magát. a masinában pattog a tűz, mindjárt lefő a kávé, mama a komorában szöszmötöl, s az összes korábbi falun töltött téli reggel eszembe jut. átszánkózott téli szünetek, hógolyó csaták az utcában, kipirult arcok, lihegő unokák a lócán ülve, ebédre várva. piros sálsapka, kabátba varrt kétujjas kesztyű, a vastag, kötött rózsaszín cicanadrág, amit még az öcsém is megörökölt, orkán kezeslábas, színes hótaposó. habos téli dunyhák a hátsóházban, nekifutásból ugrunk bele. a masinán sült fokhagymás pirítós illata, a vajba tunkolt krumplikatona, a gyenge, citromos fekete tea. a kisház a kuckó télen, nyáron, mi lenne velünk, ha nem lenne? körülüljük mind az asztalt, a gyerekek egymás mellett a lócán, hátam mögött párás az ablak, se ki, se be nem látni. a másik utcában harangoznak, a görög katólikusok mennek a templomba, melánka néni kutyája egyre csak ugat, bence néni a havat lapátolja. mama sürög-forog, kendő a fején, vastagkeretes szemüvege benne a tenyérnyi lencsével orra hegyére lecsúszva. édesanyám, nem tetszik leülni?, kérdezi mindig anya. de a mama soha le nem ül, nincs időm nekem arra, gyerekem. ha mégis, akkor a masina mellé, a kis barna faszekrényre, ami nagymama éjjeli szekrénye volt régen. de oda is csak egy percre, és már megy is, viszi a vizet a tyúkoknak a kis zöld locsolóban, vagy készíti az ebédet papónak. drága gyerekem, egyem meg a húsodat, mondja mindig a mama. egyél drága szépjányom, ez az igazi reggeli. és már pucolja is meg az újabb szem krumplit és zsírozza a pirítóst.

disznóvágás a hátsóudvaron, az mindig van telente. komor, csikorgó telek, kopog a fagy, messziről fehérlik a leheletünk. itt az egész család, asszonyok a kisházban, az emberek hátul az udvarban. belevisít a malac a hajnali kékségbe, folyik a vér, már vágják is le a fejét. a pörkölés szaga, az égő szőr undorító, gyomorforgató szaga. hosszában hasítják félbe az állatot: egyik lába itt, másik ott. még több vér, bele a tálba, és a tál mellé, piroslik a hó, egyre barnább lesz. jól kivehető testrészek kerülnek elő, itt egy pár fül, ott egy farok, a belek a tekenőben tekeregnek. hopp, ez egy húgyhólyag, ott gurul az udvaron. gondolkodás nélkül ugrunk rá, nagyon csattanva szakad szét és folyik ezer felé a langyos sárga lé. a pincében töltik órákon át a hurkát. vastag, vörös férfikezek keverik, gyúrják a nyers húst, kóstolják, még egy kis paprika híja van, majd töltik bele a bélbe, hosszú-hosszú métereken át kanyarog erre-arra. az udvar közepén hatalmas, fekete, kormos üst, benne a temérdek tepertő, órákon át fő saját levében, méteres fakanállal kavarják. nahát, hát akkor ez a disznóvágás szag. meg a vér fémes szaga, ahogy főzik, és pite lesz belőle, felkockázva eszik meg. egyszer csak kész a hurka is, a kolbásszal együtt akasztják ki hosszú farúdra a falaljához; már mehet is a füstölőbe. vacsorára friss hurka-kolbász, sütőben sütve, jól megpirítva, savanyú káposztával, habos fehér kenyérrel. a disznóvágás szagát napokig magamon érzem, soha el nem felejtem.

egyél drága szépjányom, ez az igazi reggeli, mondja mama, majd előhúzza a fásládát, kinyitja a masina ajtaját, és rak még egy kicsit a tűzre.

január 5.

a lustaság fél egészség.
a másik fele meg bukás

be nem pötyögött szavak,
fehérségben villogó kurzurok,
fél szemmel olvasott regények,
ki nem nyitott könyvtári könyvek;

szamárfüles oldalak,
fél pár zokni az ágy alatt,
nyitva hagyott fiókok,
kilógó melltartópántok;

kibontatlan hivatalos levelek,
megválaszolatlan emailek,
nyersen maradt fényképek,
be nem fizetett csekkek;

a fejemből elszökkenő gondolatok,
köddé váló élmények és hangulatok,
meg nem írt blogpostok,
be nem fejezett mondato

január 4.

"ezek a mai gyerekek már soha nem fogják megtudni, hogy milyen az igazi tél. soha nem fogják már megérteni a tél lényegét. amikor még mi voltunk gyerekek, akkor még voltak igazi telek. reggel kimentünk, és egész nap kint voltunk, alig lehet minket bekönyörögni a házba sötétedéskor. egész nap csak hógolyóztunk, meg kint szánkóztunk a falu szélén.  most meg? a falunkban domb sincsen, ahol szánkózni lehetne."

hát tényleg nem igazi a tél. idén sem. ma is van vagy tíz fok délben, közben hét ágra süt a nap, az ég legélénkebb árnyalatában kéklik bele a világba és röhög bele a pofámba. csak úgy ömlik rólam a víz mikor megyek a postára, vetném le magamról a télikabátot. kicsit el is merengek, hogy akkor most már tavasz van? most már nem is lesz tél, és végleg olyan a klíma mint angliában? olyan tünnyögős meg immegős-ámmogós, amolyan nyámnyila semmilyen? hát az meg milyen már? drága holle annyó, a rohadt életbe, hát kapja már össze magát, kérem szépen! hiszen idén még egy jégvirágot sem láttam. hát most akkor én így hogy fotózzak szépet, makrót, selymeset? így pofán vágni ki fog hógolyóval? a húgommal hogy építek hóembert, kézen állósat? és most már semmi nem lesz ami ropog a talpam alatt, csak a szétszóródott müzli darabok? a gátról sem fogunk már leszánkázni soha? most tényleg költözzek északra, hogy lássak egy kis havat? csak az a rohadt globális felmelegedés, csak az ne köpne mindig bele a levesembe.

xxx

itt vagyok a mamánál a hétvégére. itt azért legalább van hideg. a falusi éjszaka téli illata semmihez nem hasonlítható. tenném bele a befőttes üvegbe, és vinném a forró nyári napokra, amikor majd lavórba gyűjtöm össze az izzadtságomat. itt a sötét is sötétebb, a hideg is hidegebb. a füstnek is jó az illata, hát még a szalonnának a komorában. a rakott karfiolt sem kell hűtőbe tenni, csak le a kőre. a macskák összebújnak, osonnának be a házba, no de azért azt mégse lehet. a mamán két kardigán szetter van, a lajbi most marad a fogason, fején kendő, úgy zárja be a tyúkokat. a tyutyukáimnak sem kell most mondani, hogy ülj-be-ülj, már rég beültek maguktól. én is fázom, tisztességesen. pedig hetesen van a konvektor, két pár vastagzokni van a lábamon, kötött kardigánban és kitérdepelt mackónadrágban, betakarózva pötyögök éppen. nekem nem a fülem a leghidegebb testrészem, hanem az orrom hegye. kinek ez, kinek az.

xxx

nem sikerül beindítani a lemezlejátszót. pedig alig vártam, hogy ideérjek és bekapcsoljam. én még sosem hallgattam bakeliten zenét. ez lett volna az első. edda lett volna, mert tőlük sok lemez van. (meg hát ugye mégiscsak sorsod borsod.) volna volna volna, csak az a volna ne lett volna. poros, bezzeg lettem. be van dugva? be. világít a kis piros gomb. zümmög is, de nem forgatja a lemezt. semmit nem csinál, csak zümmög. miért nem csinál valamit? hogy kell munkára bírni? és egyáltalán honnan jön a hang? és miért nem jön? össze van kötve a hangfalakkal? de a lemeznek akkor is forognia kellene, nem? most akkor vegyek egy lemezlejátszót és tegyem az írógép mellé? no de honnan vegyek? 

ááá, én akkor is veszek egy beatles lemezt vasárnap a vásárban. vagy bob dylan-t. vagy ramones-t! az még jobb lenne. ez lesz gyűjteményem első darabja. aztán majd lesz egyszer lejátszó is, meg szép kis gyűjtemény, én meg fekszem a szoba közepén, kezem a fejem alatt, hátradőlve merengek a távolba, s mint carey mulligan az an education-ben, hallgatom a ZENÉT.

január 3.

ülök a háromrészes gardróbszekrény előtt a földön, a kétajtós szerkény sarkig kitárva. az egyik ajtó belsején egész alakos tükör, a tükör szélére újságból kivágott képek apró celluxdarabokkal felragasztva. josh hartnett portré, egyenruhában, a pearl harbor idején. a sakáltanya képregénnyé alakított fontosabb jelenetei pillanatképeken. kimi raikkonen csenevészen, még a mclarenes időkből, ezüstszürke kezeslábasban. a körme már ott is tövig lerágva. egy négyzet alakú képeslap, rajta makrofotó egy kosárlabdáról. mellette adidas reklám mohammad alival: impossible is nothing.

Időnként szeretek tenni egy kisebb kirándulást emlékeim  girbegurba, meglehetősen hosszú, és egyre csak szélesedő ösvényén.(x)

ez egy olyan nap. fiókot kinyitogatós, elő- majd visszapakolós. kotorászós, belenézős, beleszagolós, melankolikusan merengős. szentimentális. pityergős. visszatekintő. magamat okolós. az élet tovább robogott, eljegyezték egymást, összeköltöztek, férjhez mentek, gyereket szültek, emigráltak, én meg hazaköltöztem a kisszobába lányregényt írni.

elkezdek kipakolni. nem keresek semmit, mégis megtalálok mindent. filmtekercsek, fényképek, naplók tucatjával, emlékdobozok teletömve kacatokkal. összegyűjtögetett, rakásra hordott emlékeim az egyetem előtti időkből. egyetlen mozdulat, és újra 2001-ben járok. lassacskán előkerül minden a dobozból. össze-vissza, nem kronologikus sorrendben, mert csak így fértek be a fiókba. 

a kupac tetején útlevél. 2007 óta nem használtam, már rég lejárt. előtte se nagyon, mert az eu-s országokba csak úgy ki-be járkálhattam. volna. a fényképem meg sem merem nézni. aztán csak kinyitom, majd nagyon gyorsan bezárom. kezem tovább kalandozik a többi holmira. sakáltanya filmzene, magnókazettán. istenem, ha lenne még magnónk. az illat a moziban, amikor megnéztem a filmet. úszószemüveg. jé, még mindig működik, a gumi nem ért el, rácuppan a fejemre. dioptriás szemüvegek, három is, vékony, kopott fémkerettel. egy ovális keretes arany, kettő ezüst, hosszúkás, egyre erősebb benne a lencse. vízilabda-sapka, rajta egy 5-ös. a kásás száma. festett fadoboz, benne mindenféle kacat. egy forma-1es makett ferrari. arany jános általános iskola, arany betűkkel, bőrből készül kitűzőn. egy kavics, ádámtól kaptam. teniszlabda. 2001, us open, andy roddick. zsebnaptár 2005-ből. oyster card. london turista térképe. boots törzsvásárlói kártya. starbucks kupon. repülőjegyek. 2005. augusztus 9., 20.15. easy jet, wizz air, easy jet, ryan air. london, budapest, párizs, marseille, toulouse, london, sármellék. 2007. március 28.: az utolsó repülőjegy. sírva jövök haza londonból. a mellettem ülő lány a szerelmét hagyta ott, én meg... én is, csak ez enyém nem férfi, hanem város. beszállókártyák, angol vonatjegyek. mozijegyek. derkovits gyula művelődési központ és városi könyvtár, tiszaújváros. 2001. szeptember 16., 350 ft. jobb 10. sor, 13. szék. a mexikói. belépőjegyek kosármeccsekre, az összes hazaira. bérlet a következő szezonra. uszodabérlet, 10 alkalom 1600 ft. úszósapka használata kötelező. tenyérnyi discman, fülhallgató nélkül. sárga walkman, benne kazettával. beszáradt sötétbarna körömlakk, rózsás levélpapír. légiposta matrica. par avion, par avion, par avion. vörös bársonynotesz, amibe a céljaimat írom. már tíz éve is pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni, hová akarok menni. nehéz, porcelán képkeret, london felirat, double decker és big ben a szélén. edina és én a fotón, háttérben a temze meg a london eye. 

vagy 14 napló, mind vastag és keményfedeles, még a moleskine előtti időkből. ezek színes borítású, nincs két egyforma. több ezer oldalt megtöltő folyamatosan változó kézírás. helyenként egészen apró, odafigyeléssel rajzolt, máshol elnagyolt, nemtörődöm. sehol sem olyan, mint ma. mind teleírva tinédzser napjaim legfontosabb részleteivel. basszus, ez pont olyan, mint a reni naplója, a szent johanna gimi! a nevek ugyan mások, de a stílus, a forma, a tartalom, mind-mind zavarba ejtően hasonló. hát akkor tényleg jól eltalálta leiner laura, hogy milyen egy átlagos tizenöt éves, koránt sem menő lány. a kilencedikes órarend belemásolva az elejébe. az osztálytársaim névsora. 29 lány és 5 fiú. a fiúk mind bénák az osztályunkban, de más osztályokban vannak helyes srácok. több száz oldalon át tartó ömlengés plátói szerelmemről, a suli legmenőbbnek vélt srácáról. ma háromszor láttam, egyszer kémia előtt, aztán amikor sorban álltunk az ebédlőben, és tesi előtt is. rám nézett. elment mellettem, és hozzáért a karomhoz. bőgatyás, és iszonyúan jól áll neki. annyira cuki!!

a tizedikes naplómban elcsépelt gondolatok, magasröptű idézetek, magyarra fordított angol dalszövegek. shakespeare lxxv. szonettjét avril lavigne it's complicated-je követi, majd egy józsef attila vers. szép kis társaság. a 2003-ban olvasott könyveim listája. négyen egy gatyában. állítsátok meg terézanyut! sorstalanság. jelentés az angol futball bajnokság aktuális állásáról, a hétvégén nyert a manchester united. egészen ügyes ez az új tinédzser fiú, valami cristiano ronaldo-nak hívják. még a végén állandó játékos lesz belőle. hajnali ötig tomboltam a because the night-ra a diszkóban. a farsangon a mennyország tourist a záródal. a kiadásaim szorgalmasan könyvelve. április 15: zselés toll 180 ft, képeslap 220 ft. az álmaim, pontokba szedve. a sportfogadás magammal, hogy risztov éva és gyurta dani olimpiai bajnokok lesznek. bejött. mit nyertem, ha én már akkor megmondtam?

egy teljes cipősdoboznyi fénykép, mind analóg, albumokba rendezve, még a negatívok is megvannak. a hajam mindegyiken rövid, egyre rövidebb, túl rövid. kínos, kínos, mind kínos, egyik másik vállalhatatlan. például az, amelyik a vécében készült, letolt nadrággal, fejemen kendővel. pedig nem is ittam. ezen boldog vagyok. állok az előszobában, egy szál törölközőben, csokibarnára sülve, csak úgy világít a szemem fehérje. előtte futóversenyen voltam, elkapott minket egy nyári zivatar, és csurom vizesek lettünk. a kellőnél három mérettel nagyobb, túl bő pólók, szinte elveszek bennük. trapéz farmer, deszkás cipő, piros kendő a fejemen. edda koncert a háttérben. táborozás zamárdiban. tucatnyi árnyalattal vagyok barnább, mint most. az arcom véznának tűnik, a karom aránytalanul hosszúnak és vékonynak, lábam pipaszár. igazán hordhattam volna szoknyákat, amíg még megtehettem. két centis hajam lobog a szélben a balaton partján, miközben janó haját próbálom befonni. éjfélig tartó pin-pong csaták. pizzázás csillával és andival siófokon. bikini koncert a coca cola beach house-on. részegen ki visz majd haza? balázs és csilla az asztalnál, a nokia 3210-est nyomkodják. balázs: the beginning of a beautiful friendship. budán a várban, még általános iskola nyolcadikban. a halászbástya előtt, flashy pulcsiban és nike edzőcipőben. visegrádon, a fejem guillotine-ban, nagyon vigyorgok, a hajam tiszta zsír, és majdnem középen van elválasztva. tizedikben: szabolccsal ölelkezős, kezünkben feles pohár, nyelvünk kinyújtva. fejem tetején a haj tarajba fésülve, minden szál égnek áll. az arcom épp olyan vörös, mint a rajtam lévő póló. 

aztán sokáig semmi fotó. helyette évekig tartó depresszió, és a magam köré épített 30 kiló fal. azóta sincs menekvés saját magam börtönéből. elszigetelődés, kilátástalanság, nemtörődömség. koromfekete alagút, fénynek esélye sincs. tágra nyílt szemekkel fekszek a sötétben és bámulom a plafont, megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim, minden nap, órákon át. miért pont én? hol mentem tönkre? kárt teszek magamban. fizikai fájdalmat okozok, hogy ne érezzem a lélek fájdalmát. nem, nem megyek pszichológushoz! lassan vége a középiskolának. csak éljem túl valahogy. tizenkettedik: matrózblúz, tarisznya, virágcsokrok, utolsó közös képek. csak egyszer érettségizzek le, soha többet nem ülök vissza az iskolapadba. amint lehet, lelépek angliába. 2006: úszó eb a margitszigeten, anettal. állunk a duna-parton, kezünkben hatalmas piros-fehér-zöld zászló, arcunk is nemzeti színűre festve. végül a családi fotóalbum, a gombamódra növekedő húgom, az öcsém, amikor még vézna volt és növesztette a haját, az esküvő, ahol elkaptam a csokrot. apám egyiken sincs rajta, neki sohasem kellettem. i am the dust you swept under the rug. vajon mikor fogadom már el?

mindent visszasüllyesztek a helyére, lassan feltápászkodom. a szekrényajtót már rég becsuktam, mégis egyre csak a múlton kattog az agyam. vajon mikor kezdek el előre nézni? új álmokat kéne keresni, a régi mind valóra vált. csak a lányregény nem. hát ezért vagyok a kisszobában.

mennyi életem volt eddig. hányféle ember voltam már. 

és még mennyi újabb lesz. még bárki lehetek.

január 2.

továbbra sem bírok betelni a zúzmarába öltözött fák szépségével, egyre csak hívogatnak. ma végre sikerül felülkerekednem a lustaságomon, némi írás és könnyű ebéd után bakancsba dugom a lábam, magamra szedem téli ruhadarabjaim jelentős százalékát, nyakamba akasztom a fényképezőmet, és elindulok a hegyre. már csak egy órám van szürkületig, mire odaérek lillafüredre. levakarni sem lehet a mosolyt az arcomról, amikor ott állok a végtelennek tűnő erdő kellős közepén, és csak hallgatom, ahogy a hátam mögött a fehérbe öltözött, égig érő kerekerdőbe beleordít a hideg, a lábam alatt csenevész patak csordogál, a fejem felett meg csicseregnek a vörösbegyek. legnagyobb meglepetésemre a majd' egy hónapja esett hóból itt még mindig van, csak úgy ropog a talpam alatt. a tó jege teljesen befagyott, több csoportnyi kiránduló gyerek örömittasan, visítozva veszi birtokba a jégpályát és csúszkálnak fel-alá. józsef attilához most nem tudok lemenni, mert felújítják a vízesés környékét, új lejárót és lépcsőket építenek, az egész terület le van zárva. mondjuk nincs is nagyon mit nézni így, hogy ki van száradva a vízesés. de azért attinak szívesen odaköszöntem volna és megpaskoltam volna a kezét, ahogy mindig is szoktam. mindegy, majd legközelebb.

itthon aztán újra leülök a gép elé, megnyitom a word dokumentumot, és némi szöszmötölés után belefogok az írásba. az a nagy terv 2013-ra, hogy regényt írok. az ötlet szörnyen régi; már legalább tíz éve, hogy kitaláltam. akkor meg is írtam kb. egy harmadát, aztán becsúsztattam a fiókba, és jól ottmaradt. de azóta sem hagy nyugodni. úgy érzem, ez egy olyan történet, amit el kell mesélnem, ki kell írnom magamból, addig nem léphetek tovább. hát most előveszem, leporolom, és elkezdek rajta dolgozni. persze az egészet újra kell írni, mert tíz év alatt rengeteget változott a látásmódom, és azért csak finomultabb lett a stílusom is. a narráció is teljesen másmilyen lesz, és néhány napja a fő cselekményszálat is újragondoltam, mert a régi csapnivaló volt. többnyire minden ki van már találva: a narratíva, a történet, a cselekmény, a főszereplők, a helyszín. tudom mi az üzenet, és hogy honnan hová fog eljutni a történet, milyen fejlődésen mennek majd keresztül a főszereplők. 

túl vagyok a javán, most jön a java. a terv az, hogy a national novel writing month-hoz hasonló ütemben dolgozom, tehát egy hónap alatt 50 000 szót pötyögök be a word-be. az átlagos ifjúsági regények hossza 50 000 szó, tehát január végére elvileg meglesz az első piszkozata a regénynek. ez azt jelenti, hogy naponta körülbelül öt oldalt kell írnom. hát meglátjuk, hogy mi lesz belőle, és mennyire bírom majd az iramot. mindenesetre most az a fontos, hogy ezt az első piszkozatot csak írom, írom, megyek amerre a billentyűzetem visz, nem nézek vissza, nem írok újra, még akkor sem, ha érzem, hogy bizonyos részek erősen sántítanak. az első piszkozatot a szívemre hallgatva írom meg az első gondolatok és megérzések alapján. aztán meg majd a józaneszem megszerkeszti, kivágja, és újraírja a sánta részeket.

január 1.

köddé lett az óév, és ködben érkezett az új. hajnalra a kopasz fák mind zúzmarába borultak, meztelen ágaik messzire fehérlettek. hívogattak, menjek ezer makrofotót kattintani, de legyőzött a meleg otthonba oltott lustaság. tegnap éjjel átírtam magam az éjfélen, közben hideg forralt bort ittam és ramones-t hallgattam. a csukott ablakon túl ezer petárda dörgött több órán át, de egyet sem lehetett látni, akkora köd volt. no nem mintha egyre is kíváncsi lettem volna. az olcsó bortól kicsit becsíptem, vagy talán az írásba melegedtem úgy bele, az hozott annyira lázba, hogy fojt a verejték a halántékomon. mikor józanodni kezdtem megfájdult a fejem, így aszpirinnel és sok vízzel köszöntöttem az új évet. még befejeztem egy könyvet elalvás előtt. egészen (ön)magam voltam szilveszterkor.

az új év ürességet hozott, 365 vakon fehérlő lappal, melyet magamnak kell majd megtöltenem. keserédes tekintettel meredek az üres lapokra, nehezemre esik felemelni a tollat és belefogni az új bekezdésbe. a fejemből már csordulnak kifelé a szavak, a fülemen egyenként potyognak kifelé a betűk; megcsömörlöttem a könyvektől, elfog a hányinger ha ki kell nyitnom egyet és beleugrani a betűk tengerébe. és mégis egyre csak venném le az újabb és újabb olvasatlan köteteket a polcról, vesznék el a a sorok között, rejtőznék el a karakterek köpönyege alatt. de nem rejtőzhetek már sokáig. itt az ideje, hogy előbújjak, becsukjam a könyvet, és belefogjak az írásba. az üres lapokra kell most fókuszálni, a fülemből kiömlő betűkből szavakat formálni, és megtölteni velük a lapokat. itt az ideje, hogy fejest ugorjak a betűk végtelen tengerébe, és megtanuljak úszni a sorok között.