kopogva kéklik
selymes sárga fénycsóvák közt
kopogva kéklik a hajnal,
kátyúkon át zötykölődöm lomhán
az éjszakából a pirkadatba.
kávéillatú bágyadt szürkületben
lassan foszlik szét az álom,
a tél szagú éjszaka tétován
visszabújik s átjárja kabátom.
lelkemben nem járnak most
izzó szambát víg hópelyhek,
puha fehérség nincs mi elfedje
a kopár, metsző szürkeséget.
tágra nyílt szemekkel
pislog bele a végtelenbe
s tompa fejjel mélán
mereng el a reszkető lélek:
menni, menni,
csak dolgozni menni
ne kéne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése