most nem nyomaszt a vasárnap este. most jó egy kád habos forróvízben elmerülni, mélán ásítozni az álmos estébe, verseket lapozgatni, képekkel bogarászni, álmodozni a végtelenbe.
közben pedig azt kívánom, bárcsak soha ne lenne vége a télnek, röpködnének minuszok egész évben, kopognának tükörsima jeges utak, ropogna a fehérség a talpam alatt. a füstszagú fekete éjszakákat tejfehér nappalok váltanák, s a monokróm világról kismillió monokróm fotót kattintanék. falura költöznék, hiszen ott az igazi a tél. kinek kell a város, a metropolisz nyughatatlan zümmögése, órák hangos ketyegése, ha egy tornácos parasztházba a világom elfér?
apró-pici kunyhóra vágyom, piros lócára a falalján, méregzöld masinára a kisházban, szürkületbe foszló füstölő kéményre, ropogós fehérségre közel s távol. az erdő szelíd csöndjében a világ végén élni világom, veled s magammal, kettesben, sorok között, könyvek végtelen rengetegében, zörgős írógépen kalimpálva, recsegős bakeliteket hallgatva, kétszer két keréken. vajon a világ végén meglelném-e világom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése