március 31.

íróasztal kilátással [kicsit ferde (a polc is és fotó is)]

kardinális problémáim vasárnap estére: milyen/melyik könyvet olvassam mostan(ában)? hiszen valami újba feltétlenül bele kell kezdeni rögtön azután, hogy befejeztem azt, amit most leginkább olvasok. az on the road-ot olvasom most leginkább, amit minden valószínűség szerint még ma be fogok fejezni. és hogy utána mi lesz? no ez a dilemma. hiszen az on the road mellett még legalább másik négy könyvet olvasok kezdtem el hetekkel (hónapokkal?) ezelőtt, és a lelkiismeretem azt diktálja, hogy először is ezeket kellene befejeznem:

• salinger: the catcher in the rye
• steinbeck: journal of a novel
• salinger: franny & zooey
• keyes: flowers for algernon

emellett az alábbi könyveket vettem ki a könyvtárból (azzal a céllal, hogy elolvasom őket asap):

• orwell: animal farm
• orwell: 1984
• waugh: brideshead revisited

amibe hirtelen felindulásból belekezdtem, mert megkívántam f. scottot, zeldát, meg úgy általában az elveszett nemzedéket:

• f. scott fitzgerald: a life in letters

és aztán ugye ott van a nagy éves dilemma: a három különböző kihívás, amikre nagy lelkesen feliratkoztam decemberben. persze messze még az év vége, no de addig csak el kell olvasnom vagy 40 könyvet (köztük olyan terjedelmes eposzokkal regényekkel, mint az anna karenina, a híúság vására, a tamás bátya kunyhója, vagy a dorothy parker összes). úgyhogy talán ideje lenne már belekezdeni, hiszen eddig semmit csak ezeket olvastam el (persze még nem írtam róluk):

• chbosky: the perks of being a wallflower
• kerouac: on the road

 és hogy még inkább letereljen valami a lelkiismeretem által diktált útról: 

    
      az utóbbi napokban elkapott a nyárérzés, tudod, a rózsaszín, madárcsicsergős, hasadó hajnalok, a puhatestű, balzsamos éjszakák, és a soha véget nem érő, méla délutánok időszaka, amikor sárgás, selymes fényben fürödnek a hosszú árnyékok, és a szabadság édes íze rajzol mosolyt az arcodra. mert ilyenkor, amikor még hideg van, lehet zoknit hordani, sálba burkolózni, és bízni a végtelen,  ropogós, kék égben,  ilyenkor, amikor csak ábránd még a nyár, és amikor még jólesően fűtik lelkemet a kósza napsugarak, szóval ilyenkor azért még szeretem a nyarat.
      aztán amikor tizenöt fok fölé kúszik a hőmérséklet, hamar rájövök, hogy a nyárnak csak az illúzióját szeretem.  a talpam alatt zakatoló vonat, a hátizsákos utazás, az alkonyatban fürdő üres állomások, a barnaság összes árnyalata, a napfény illata a bőrömön, a bikini nyoma a hátamon, a hűs, türkizkék tenger, a lábujjaimat simára koptató homok, a végtelen zöld mezők, a fűben fekvés, a klórszagú, feszített víztükrök, a hajamat kócosra fésülő szél, a kanyargós hegyi utakon bicajozás, az áttáncolt éjszakák, a tornacipős, térdig poros fesztiválok, a sörben ázó koncertek, a lángos illatú hajnalok, a pattogó tábortüzek, a tenyérnyi sátrak, amikbe világunk belefér, a szalonnasütés a hátsó kertben, a füst illata a hajamban, a forró, tüzes szerelmek illúziója. a szabadság illúziója, ami végül úgy illan el, mint augusztusi hajnalokon a frissen vágott fűszálakról a harmat.
       helyette nekem csak pokoli hőség jut. hőség otthon a panelben, hőség az árnyék nélküli lakótelepen, hőség a buszmegállóban, hőség a trolin, hőség a metrón, hőség a szürke, húgyszagú, budapesti utcákon, hőség az irodában, ahova nem bírtak beszerelni egy kurva légkondit, és csak a fülledt, meleg levegőt forgatja az alsópolcos ventilátor. elviselhetetlen hőség, amitől se nappalom, se éjjelem, amitől nincs menekvés. hőség, amitől saját izzadtságomban tocsogok egész nap, amitől már reggel hétkor rátapad a frufrum a homlokomra, kunkorodó, kezelhetetlen fürtjeim, egymásra izzadó tömeg a villamoson, kosztól ragadó tenyerem, hátamra tapadó, gyűrött, foltos ingem, a savanyú, áporodott izzadtság szaga az orromban, a gusztustalan, szocreál hónaljkutyák képe örökre beleégve a agyamba, és a húgyszagú szürke utcák kiábrándító látványa, amit a csillagos ég, a vödörnyi citromos fagyi, a hűtött sörök, és a jeges lábvíz, a meztelen éjszakák és a kereszthuzatok sem tudnak feledtetni. 

de most még él az illúzió, és tucatnyi könnyed, nyári olvasmányra vágyom (no nem mintha nem ilyeneket olvasnék egész évben.) annyi, de annyi könyv van, amit szeretnék elolvasni, és oly csekély az idő. szélmalomharc ez is, mint annyi más, hisz mire elolvasok egy könyvet, ezer (százezer? millió?) új jön ki a nyomdából és tölti meg a boltok végtelen polcait. és erre jön a kísértés, hogy olvassam újra régi nagy szerelmeimet, vegyem le a polcról őket, mert a sorok között ott a nyár, a fiatalság, a szerelmek, a harmatos hajnalok és balzsamos éjszakák érzése, a szabadság, amivel fűthetném az illúziót. hát lehet ilyen kísértésnek ellenállni? kinek kellenek a nagy klasszikusok, a nehéz gondolatok, a barokkos körmondatok, a nagy szavak, az eget rengető örök kérdések, mikor édes kis semmiségekkel, apró, íncsiklandozó bonbonokkal, a szabadság és a nyár illúziójával etethetem sóvárgó lelkemet?

persze a végén úgy is az lesz, hogy a szívemre a kísértésre hallgatok (hiszen mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem), és újraolvasom a travelling pants sorozatot.