március 26.

ma rendkívül eredeti leszek, és egész egyszerűen ide ctrl c-ctrl v-zek egy mai darabot az első piszkozatból.

   - Megnézzük?
  - Meg – felelem, és egy hanyag mozdulattal, ami közel sem annyira laza, mint amennyire szeretném, most én vonom meg a vállam. Mielőtt észbe kapnék, már be is surrantunk a nehéz, dupla szárnyú, üveges ajtón a művházba, Bence ott könyököl a pénztár apró rácsos ablaka előtt a párkányon, és két jegyet kér a ma esti Taxisofőrre, a tizedik sor közepébe.
  - Gyere, mindjárt kezdődik – mondja, és én csak megyek utána, mint valami jól nevelt kiskutya, akit végre valahára valaki megsajnált és befogadott, farkamat csóválva, boldog vigyorral az arcomon. Talán mégis jó móka valakivel menni a moziba.
       A mozi egyébként éppen olyan, mint bármelyik másik apró, vidéki művház: kihalt és sivár, félhomályos, szűk terek, ideje múlt, szürke, beton járólapok, vízért kiáltó cserepes virágok a sarokban, megsárgult nejlonfüggönyök a rácsos ablakokra damillal kifeszítve, kopott, barna, szocreál fotelek ide-oda szétszórva. A bejárattól jobbra ott az ürességtől kongó, szomorú ruhatár, kismamacipős, fehér köpenyes, melírozott hajú ruhatáros nénivel, akit egészen biztosan Marika, Gizike vagy Éva néninek hívnak, és aki főállásban, napi nyolc órában, pulton könyökölve pletykál a takarító nénivel. A büfé ki tudja mióta nincs nyitva, a rácsra kiragasztott, girbegurba betűs, kézzel írott kartontáblán az áll, hogy ZÁRVA, mögötte a félig üres polcokon néhány Sport vagy Balaton szelet figyel pár csomag, szomorú, hátrahagyott ropi társaságában. A színházterem bejárata előtt azért ott ül egy bácsi, a maga apró, kukoricapattogtató kocsijával, amiből olyan fenséges vajas popcornillat árad, hogy egyszerűen képtelenség neki ellenállni. Kétszer két liter pattogatott kukoricával és egy nagy adag kólával felpakolva lépkedünk befelé a teremben, miközben én iszonyúan koncentrálok, nehogy kiborítsam a muníciót.
          Bence nyilván nem először van itt, meg egyébként is nagy ívben tesz rá, hogy pontosan hol van a helyünk, csak úgy nagyjából, valahol a tizedik sor közepe felé lehuppanunk a kopott, kényelmetlen, zöld bársonyszékekbe, amiket már legalább kismillióan szétültek előttünk. A nézőtér továbbra is pang az ürességtől, rajtunk kívül alig néhányan foglaltak helyet, pedig ha valamit, hát A taxisofőrt igazán mindenki megnézhetné. Végül pontban hét órakor teljes sötétségbe borul a terem, elhúzzák a vörös bársonyfüggönyöket, megjelenik a vászon, és előzetesek nélkül kezdik el vetíteni a filmet. Azonnal hatalmába kerít az az ismerős, megnyugtató érzés, amit csak is akkor érzek, amikor a moziban már elaludtak a fények, elcsöndesült a közönség, és én kényelmesen, hátradőlve ülök a székben. Aztán meghallom, ahogy a hátam mögött, a vetítőteremben hangosan kattogva elkezd forogni a filmszalag, és a vaksötétben, a fejem fölött megjelenik egyetlen, vékony fénynyaláb, amelyben milliónyi apró porszem jár táncot. Persze egy másodperccel később a pillanatnak már rég vége, a termet betöltik a film nyitóképeinek hangjai, kólák nyitódnak, popcornok ropognak, nézők mocorognak, a legudvariatlanabb meg fennhangon dumálnak. Utóbbiakat egyébként azonnal kiküldeném, és egy életre kitiltanám a nézőtérről.  Menjenek csak kávézókba fecsegni.