március 16.

OLVASÓI UTÓSZÓ

vége. elolvastam a szjg nyolcadik, befejező kötetét. most már nem odázhatom tovább, végképp itt az ideje, hogy kilépjek ebből az elbűvölő, rendkívül szórakoztató és egészen tökéletesnek tűnő alternatív univerzumból, hogy újra felnőtt legyek. itt az ideje, hogy feltegyem a polcra az szjg-t, lezárjam magamban azt a korszakot, amit a szjg-ben töltöttem, dobozba tegyem a teljes szjg-élménnyel kapcsolatos, meglehetősen ambivalens, de többnyire végtelenül pozitív érzéseimet, és hátat fordítva neki, a nehezebb út felé fordulva, vért és verejtéket izzadva, az én történetem elmesélésébe fogjak.

annyi mindent tudnék írni, annyi gondolat és érzés kering ezzel a sorozattal és a rám gyakorolt hatásával kapcsolatban a fejemben. de úgy érzem, mindez csak felesleges picsogás meg ömlengés lenne, főleg azok után, hogy mennyit áradoztam már korábban erről a sorozatról. meg egyébként is, végigbőgtem az utolsó negyven oldalt, még a hatása alatt állok, most is a könnyeimmel küszködöm, és még mindig olyan stílusban írok, mint reni, így elég nehéz lenne átbogarászni, és viszonylag értelmes mondatokba fűzni kesze-kusza gondolataimat. (talán néhány nap múlva, ha már lenyugodtam, és már nem leszek ennyire a hatása alatt, akkor csak összeszedem majd egy szánalmasan hosszú és értelmetlen bejegyzésben mindazt, ami még kikívánkozik belőlem.)

így hát inkább lényegre törő leszek, és csak annyit mondok, hogy: KÖSZÖNÖM.

köszönöm az élményt, a gurgulázó nevetést, a könnycseppeket, a sok-sok órányi felhőtlen szórakoztatást, hogy néhány hónapra újra tinédzser lettem, az oasist, a green dayt, a beatles-t meg a ramones-t, az ötletet - és célt - hogy megtanuljak gitározni, a könyvlistát, amivel még inkább mission impossible-lé vált az elolvasandó kötetek kupaca. köszönöm, hogy újra végtelenül beleszerettem és belevesztem a szavak és könyvek csodálatos világába, hogy olyan erős (és ambivalens) érzéseket keltett bennem és akkora hatással volt rám egy könyv(sorozat), amit előtte hosszú hónapokon (éveken?) át nem éreztem. őszintén nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással tud lenni rám egy ifjúsági (vagy akármilyen) könyv, hogy életemnek ennyi apró puzzle-darabját fogja megváltoztatni vagy új színben feltüntetni. köszönöm cortezt, akibe a legtöbb az összes többi olvasóhoz hasonlóan én is reménytelenül belezúgtam. és bár gusztustalanul tökéletes fiú cortez, ezentúl valószínűleg őt (is) keresem majd minden férfiben, elérthetetlenül magas elvárásokat támasztva ezzel potenciális barát/férjjelöltjeim felé. (és még inkább bebiztosítva, hogy vénlány vagány önmegvalósító nagynéni maradok örökre.)

szóval köszönöm, mert minden hibája ellenére (azért lássuk be, van egy pár, és most nem csak a didaktikusságára és a szemérmességére gondolok), imádom ezt a sorozat. leiner laurának egy egészen különleges, már-már tökéletes alternatív univerzumot sikerült létrehoznia, és egy olyan könyvsorozatot írnia, amit bárhol, bármikor szívesen újra leemelnék a polcról, és újraolvasnám mind a cirka 4000 oldalát. akár már most is. sőt, legszívesebben azt tenném: kezdeném újra az egész legelölről, most azonnal.

s ami a legjobb az egészben, hogy annyira jó látni, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül: hogy tinédzserek és felnőttek tízezrei (százezrei?) egyaránt rohamozzák meg évek óta folyamatosan a könyvtárakat, könyvesboltokat, dedikálásokat; olvassák rongyosra újra és újra a sorozat köteteit, imádják rajongva mind a karaktereket, mind az írónőt. már ha csak azt a (jó) pár órát a könyvesboltban, könyvtárban, majd könyvet bújva töltötték netezés, tévézés, vagy kütyünyomogatás helyett, hát már akkor megérte, hogy megszületett ez a sorozat. 

de leginkább: KÖSZÖNÖM AZ INSPIRÁCIÓT. 

(rendkívül nagyravágyóan, nagyképűen, magabiztosan, de főleg úgy, hogy próbálok hinni hiszek magamban, most halkan azt suttogom: és most én következem.)