február 9.

valahányszor ott terem előttem a fehér lap és nekem gondolatokat kell papírra vetnem, hát én sosem tudom, hogy mi fog következni. például most sem tudom, hogy mi lesz a mondat végén. pont. az biztos. felkiáltójel biztos nem. kérdőjel, talán. hogy mi lesz a következő mondatban, arról végképp fogalmam sincs. mindenesetre ez az egész írás dolog olyan, mintha állandóan fejest ugranék egy medencébe. egy olyan medencébe, ami nem tudom, hogy milyen messze van az ugródeszkától, hogy milyen mély és mekkora nagy, vagy hogy egyáltalán van-e benne víz. arról már nem is beszélve, hogy tudok-e egyáltalán úszni. meg hogy érdemes-e úszni, vagy csak süllyedjek, ahogy csak tudok, majd csak lesz valami. ettől függetlenül persze ugrálnom kell a fejeseket egyfolytában, mert fejesek nélkül meglehetősen unalmas értelmetlen lenne az élet és a napjaim nyomtalanul szökkennének el. nem is tudom, hogy mit tennék vagy ki lennék a fejesek nélkül.

mindenesetre ma szombat van, lusta szombat, végtelen lomha délutánnal. szombat, amikor végre alhatok, ameddig csak akarok, de nekem hét órakor mégis kipattan a szemem. az ágyból persze nem kászálódom ki, inkább paplanba temetkezve olvasok órákon át. aztán amikor az éhség már kizavar a párnák közül, nekiállok reggelit csinálni, melegszendvicset, sütőben sütőset, ráérőset. ma semmit nem csinálok, csak henyélek világba, meg esetleg befejezek egy-két könyvet, amit hétfőn már tényleg vissza kellene vinni a könyvtárba. és örülök, hogy nem lettem beteg. a szipogás meg a kaparó torok az éj leple alatt illant el. s én ezért nem mentem nagyihoz.

míg sül a melegszendvics, odaszaladok a könyvespolc elé, leemelem a catcher in the rye-t, és reggeli közben elkezdem olvasni. utoljára évekkel ezelőtt, egyetem alatt, talán másodéves koromban olvastam, akkor először. előtte már rég el kellett volna olvasnom, hiszen ez mégiscsak a catcher in the rye. nem is tudtam miért halasztgattam olyan sokáig. kötelességtudóan átrágtam rajta magam, de őszintén szólva nem értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. volt akkor egy fiú az életemben, akinek ez az egész holden-dolog fontos volt, nekem meg ő volt az, hát úgy döntöttem szeretem érte a könyvet. és ő volt holden, én meg pheobe, és így írtunk egymásnak emailt. és együtt töprengtünk, hogy vajon mi lesz a kacsákkal, ha befagy a tó a central parkban. néha ő volt stanley, én meg stella, és úgy írtunk egymásnak emailt.

de aztán tovább pöfögött a vágy villamosa, én meg ott maradtam a megállóban. és empirikus megállapításom, miszerint a barátok és a szerelmek az ember életében mind csak periodikusak, és nincs életen át tartó barátság vagy szerelem, újra bebizonyosodott. hiszen csak állomások vagyunk egymás életében, soha nem végállomások. mindannyiunkat sodor tovább magával az élet, és még a legszorosabbnak hitt kapcsolatok is szétfoszlanak egy idő után.

mindenesetre most jókor, jó időben olvasom a catcher in the rye-t, mert imádom, és lenyűgöz minden sora. és nem értem, hogy mit nem szerettem akkor rajta. kell egy olyan vadászsapka, amilyen holdennek is van. és el akarok menni a central parkba, hogy megetessem a kacsákat. legközelebb pedig a clockwork orange-ot fogom elolvasni, annak is itt az ideje régen már.

menjek akkor nadrágot venni, mondja anya reggeli után. arra nem fecsérlem el a csodálatos szombatomat, mondom én. de végül csak hallgatok rá, mert az élet első számú szabálya, hogy hallgass anyádra. az anyáknak mindig igazuk van. persze ettől függetlenül még utálok nadrágot vásárolni. főleg télen, amikor sapkában-sálban-kabátban kell nadrágok százait átlapoznom, mire találok néhányat amivel becihelődöm az aprócska fülkébe, ahol izzadva vetkőzök ki sapkámból-sálamból-kabátomból-nadrágomból-bakancsomból, és ha egyik farmer sem lesz jó, akkor saját magamból is. de most jó kettő is, gyorsan megveszem mindkettőt, még mielőtt elillanna a szerencsés szombat délelőtti pillanat. jókedvemben még egy pár cipőt is veszek, egy újabb párt, mert ilyen még nincs, és már olyan rég óta vágytam egy ilyenre. pedig épp múlt héten vettem két pár csizmát, illetve cseréltem be a decemberben vásárolt bakancsot, mert levált a talpa. de ez le volt árazva, és már csak ez az egy pár volt, és pont az én méretem, és pont jó rám. ez a sors keze. betette hozzánk a lábát rendesen, így szombat délelőtt.

ugyanezzel a lendülettel a sparban is bevásárolok, csupa-csupa felesleges dolgot, elvégre tegnap volt fizetés, és lyukat éget a zsebemben a pénz. még maci kávét is veszek, ízében ott a gyerekkorom, óvodai tízóraik elmaradhatatlan nedűje, a barackízes vajaskenyér állandó párja. néhány órával később már maci kávé függő vagyok. most például épp a harmadik bögrét szürcsölgetem. mennyei. ahogy baktatok hazafelé három tömött szatyrommal, megered a hó, apró szemekben kavarog a levegőben, a csípős szél hordja bele a képembe. úgy tűnik végre visszatért a tél, vagy legalább egy picit újra megmutatta magát.

pedig reggel már egészen tavasz hangulatom volt. miközben mélán kortyolgattam kávémat, és merengtem kifelé a szombat reggeli kopár szürkeségbe, a tavasz könnyed, reménykeltő érzése lett úrrá rajtam. odakint az a nagy szürkeség, a meztelen, fekete földek kitakarózva, hónak vagy zöldnek nyoma sincs, és mégis ott a remény a levegőben. és akkor egy icipicit elkezdtem várni a tavaszt. de csak azért, hogy tavaszi cipőket hordhassak és hogy megrendelhessem magamnak a piros bőrtáskát a szülinapomra a cambridge satchel company-től. meg lesz hozzá szép piros saltwater szandálom is, és toms surranóm is. és tornacipőm is, pirosban és zöldben. ha másért nem, hát legalább ezért várom a tavaszt és a nyarat.

ilyenkor későtélen, amikor a tavasz már majdnem a sarkon van, mindig elfog a london hangulat. eszembe jut az a néhány hét, amit 2007 kora tavaszán ott töltöttem, amikor ott pont olyan volt a hangulat és az időjárás meg a könnyedség a levegőben, mint ilyenkor. és ettől persze londonba vágyom és már pakolnék is a bőröndbe. de helyette csak a the devils wears prada-t olvasom, ki tudja hanyadjára már, mert azt ott, akkor, egy szabad vasárnapomon vettem meg három fontért az oxford streeten a nagy hmv-ben, ami azóta már csődbe ment. halálra dolgoztam magam akkor is, szabad óráimat könyvbe feledkezve, kádban ázva töltöttem, és imádtam. minden kádra emlékszem, amiben valaha is olvastam, ha volt benne víz, ha nem.

valahányszor eljön a kora tavasz, és megjelenik a londoni reménykeltő könnyedség a levegőben, nekem azonnal le kell vennem az devils wears prada-t a polcról, és újra kell olvasnom. most is. ebből tanultam meg, hogy az egyetem utáni években mindenki a ranglétra leges legalján kezdi, még  akkor is, ha elit egyetemre járt, és belé nevelték a felsőbbrendűség önelégült, értelmiségi tudatát. diploma ide, diploma oda, aprópénzért kell halálra dolgoznunk magunkat, mert az élet így tanít meg minket a kemény munkára, és így neveli ki belőlünk az egyetemi évek során összegyűlt - és nagynevű professzoraink által belénk nevelt? - fellengzősséget és felsőbbrendűség tudatot. na jó, ezt igazából nem a könyv tanította meg nekem, hanem az élet. de a könyv is tulajdonképpen erről szól. meg arról, hogy ha összeszorított foggal átdolgozzuk magunkat a kapunyitási pánikon, ha már megízleltük, hogy milyen az az alja munka és milyen a kemény munka, ha levedlettük a felsőbbrendűség tudatot, és még némi alázatosság is ragadt ránk, akkor az élet elénk tol majd egy sámlit, és feljebb léphetünk a ranglétrán.

(ki gondolta volna, hogy itt fogok kikötni a bejegyzés végén?)