február 21.

random csütörtök esti gondolatok:

elszökkenő semmilyen nap, és megint itt az este, s én mélán pislogok nagyokat, mint miskolci kocsonyában a béka. hát így telnek el napok? és ez az élet? és mi van a mókuskeréken túl? ott van-e élet? és ezt mikor szokom meg? a mókuskeréken innen mikor lesz mókásabb az élet?

***

hogyan kerültek a verseim és a fotóm erre és erre az irodalmi portálra??? bekerültem egy antológiába? valami rémlik homályosan, hogy néhány éve egyszer beküldtem néhány verset egy pályázatra; no, de hogy ezek kikerültek valahova? egyrészt ez nyilvánvalóan jó érzés és megtisztelő, de ugyanakkor (zavarba jövök tőlük és) meglehetősen freaky is teljesen véletlenül összefutni három évvel ezelőtti önmagammal, amikor csak úgy random ráguglizok a nevemre - persze pusztán azért, hogy mit talál rólam egy idegen, ha rám keres (nem mintha bárki valaha is ezt tenné, de hát sose lehet tudni). ha a teljes nevemre, akkor megtudja, hogy hol dolgozom és rálel a versekre. ha az andis verzióra, akkor meg a sok-sok fotó jön elő, és nem csak a képkeresőn. kábé annyi esélyem van eltüntetni magamat a netről, mint kikanalazni a pisit egy medencéből. (főleg, hogy mindezt ilyen jól megbeszéltem magammal eme platformon.)

 ***

azé' egyáltalán nem könnyű regényt írni, főleg akkor, ha az ember azt szeretné, hogy habkönnyű legyen (még véletlenül se főétel), ne túl édes (émelygős semmiképp se), ne túl folyékony, ne hagyjon keserű ízt a szádban, akarj belőle még egy falatot, amikor mindjárt elfogy (bárcsak már ott tartanék), azért tápláljon némileg, de ne ülje meg a gyomrodat, és az egész ne essen össze s ne legyen belül teljesen lufi, hanem maradjon szép roppanós a külseje, amikor kiveszed a sütőből. (és akár habcsók is lehetne a címe. vagy szuflé. de annál édesebb lesz.) vajon mennyit kell kísérletezni, amíg ilyen lesz a vége? és mennyi részletet ki kell agyalni és mennyi mennyi türelem kell hozzá! félek, hogy már rég kiöltem magamból azt a csöppnyi képzelőerőt is, ami egyszer régen megvolt. az elnagyolt ötletek, a vázlatos cselekmény és a kifundált narratíva nem elég, hiszen az ördög a részletekben lakik, és nekem kell bebújtatnom a lelket a sorok közé. a karakterek a dialógusoktól és az apró szösszenetekről lesznek három dimenziósak, és én mennyire félek a dialógusoktól. vért izzadva kúsznak elő a párbeszédek a tollamból. persze a szabadírás jó, mert néhány perc és ellazulok, belejövök, a betűk elnagyolttá válnak, és siklik a toll a papíron. na de elkezdeni, az a legnehezebb. egyébként meg: teljesen felesleges ráparázni, egyszerűen le kell ülni, hozzáérinteni a tollat a papírhoz, és menni, menni,surranni a tintám után. majd ha odaértünk a hídhoz, kitaláljuk, hogyan menjünk át rajta. (napi közhely letudva.)

***

holnap hétvége! kocsonyafesztivál a városban, és csak úgy pislog mismillió béka mindenfelé. kár, hogy egyetlen értelmes koncert sem lesz (a belga az annak számít?), és a kocsonyát sem szeretem. de azért pislogni lemegyek. és lesz műút lapszámbemutató is, igazán rám fér már egy kis irodalom egy nagyonbölcsész romkocsmában (csak a sálamat és a tarisznyámat itthon ne felejtsem. meg a kundera kötetet!). azt is ki kellene szaglászni, hogy hogyan kerülhetnének be a verseim a műútba. hiszen úton lenni boldogság*.

***
napi carboonfools.

***

*piros pont annak, aki megtalálja eredetiben, angolul ezt az idézetet. elvileg kerouactól van, de én nem lelem.