február 17.

(dal és vers vasárnap estére.)

hogy én mennyire utálom ezeket a nyomorék vasárnap délutánokat. és mennyire hiányoznak most a barátaim. nem is értem, hogy gondoltam ezt az egész távkapcsolat dolgot. nem sok értelme van, az is biztos. és hogy hiányoznak most a fények is, meg a nagyváros, a csilingelő sárga villamosok, a hangosan zörgő szovjet metró, a nagyonbölcsész kávéházak, a nyüzsgés, a kilométerek a lábamban és az új fényképek a gépemben, a hosszú, neonfényű, bandázós, semmittevős esték a koliban. a tudat, hogy tartozom valahová. hogy valaki belenéz a szemembe és megért. hogy valaki szemében nem a különös, kívülálló, fura lány vagyok, hanem valami egészen más. hogy önmagam vagyok. hiszen én is csak mások szemében látom meg igazán magamat, és itt, mostani világomban tekintetem egyre csak süket szemekre talál. hát így, tükör által homályosan foszlik szét a lélek a végtelen, néma vasárnapokon.

vasárnap délután üvölt bele igazán a csöndbe a magány. ilyenkor röhög igazán pofán a hiány. kopár, koratavaszi, kékegű, hideg, szeles vasárnap délutánokon a legnehezebb a lelkemnek. és nem számít hogy hány kilométert megyek hátizsákkal a hátamon, hogy hány szál cigit szívok el láncban, hogy hány oldalba veszek bele hosszú-hosszú órákon át, hogy hány decibellel üvölt bele az oasis a fülembe. mert egyszer csak eljön a pillanat, hogy haza kell menni és le kell tenni a hátizsákot, hogy kiürül a sejtjeimből a nikotin és csak a keserű íz marad a számban, hogy elfogy a betű és be kell csukni a könyvet, hogy vége a dalnak és ordítani kezd a csönd. mert estére akkorra sem lesz könnyebb, mert akkor is kibuggyannak a könnyek, mert akkor is ott a gombóc a torkomban, mert akkor is rázza a mellkasomat a szúró fájdalom, és elhomályosult tekintettel pötyögök vasárnap este fél tízkor, és próbálom kiírni magamból a hiányt és betapasztani a lukat a lelkemen.

ma hangosan koppanva hullott a hideg konyhakőre a tantusz: az a fura szomorú érzés, amit a szjg ébresztett bennem, az a megfoghatatlan hiány, amit a lelkemben éreztem - azt magánynak hívják. a hiányt, ami a lyukat égeti a lelkembe és egyre csak növekedő súlyával rátelepszik a mellkasomra, az űrt, ami napról napra hatalmasabb lesz, azt csak a barátaim tudnák betapasztani. ha jelen lennénk egymás életében. mert így robog tovább az élet nélkülem, ott, a távolban 200 kilométerre tőlem, ahol nagyváros van meg nyüzsgés és fények, én meg csak állok itt a megállóban, és időnként kószán odaintek, remélve, hogy még emlékeznek rám, de tudva, hogy az élet senkinek nem áll meg, a barátok továbblépnek, és csak állomások vagyunk egymás életében. 

ma arra is rájöttem, hogy soha nem tudnám hátrahagyni a civilizációt, és kiköltözni a vadonba mindent hátrahagyva. valószínűleg már az első héten az őrületbe kergetném magamat. talán mégsem vagyok sem szikla, sem sziget. most a könyvek és a költészet sem védelmeznek. most a szikla is érzi a fájdalmat, és a sziget is csöndesen nyeli a könnyeit.

és belenézek a tükörbe, de a saját szememben még sem lelem önmagam. 

(dal lefekvés előtt, rólam, tőlem, nekem.)