április 9.

kedd estém kettesben hármasban a teáimmal

random gondolatok két tüsszentés-orrfújás kombó között:

a változatosság kedvéért ma belekezdtem egy hetvenhatodik (n+1-edik) könyvbe, a peaches for father frances-ba joanne harris-től. óó, milyen jó hazatérni, illetve vissza vianne és anouk világába, meg egyáltalán a francia, vidéki, überkonzervatív kisvárosba a tucatnyi színes, fura karakter közé, joanne harris egyre csak hömpölygő sorai közé. visszatérni lansquenet apró sikátoraiba, ahol süvítve jár táncot a szél és visszhangzik a harangszó, a szűk utcákba, ahol vianne léptei hangosan kopognak a macskaköveken, és a folyópartra, a tannes partjára, ahol a mocsaras víz szaga keveredik a tábortüzek nehéz, füstös illatával. most épp egy ilyen utazásra vágytam.

"but if you could travel back through time, and find yourself as you used to be, wouldn't you try, just once at least, to give her some kind of warning? wouldn't you want to make things right? to show her that she's not alone?"

jaj, és az intertextualitás! az a végtelen könnyedség, amivel karakterek lépnek ki a sorok közül, hagyják hátra a művet, amiben ők maguk voltak a főszereplők, és boldogan tesznek egy lépést hátra, hogy itt és most, ebben a műben, kedves régi ismerősként asszisztáljanak az aktuális főszereplők keze alá. helló, marise, szevasz, jay, jaj de jó hallani rólatok újra. szurkoltam ám nektek nagyon a blackberry wine-ban!

persze még csak vagy 25 oldalt olvastam el, igazán nagy balgaság lenne előre inni a medvére... de azért: még a végén leemelem a többi (3-4?) olvasatlan harris-kötetemet a polcról, és nekiveselkedem mindnek. mert joanne harris-t még mindig szeretem.

---

és hogy mi volt tegnap? hétfő, just another manic monday. szeleburdi áprilisi tavasz, jó-haj nap, napütés, ropogós kék ég, napsütés, hátrahagyott sálak, alacsonyan repkedő színes gombok, tornacipőért kiáltó macskakövek, tavaszi szél, ami valóban vizet áraszt. munka után vettem egy raklap karton kávét a nagyinak - tényleg! - mert a mama nem szereti elaprózni a dolgokat, és klasszikus nagymamaként szeret bespájzolni, hát így sétáltam hazafelé hónom alatt 4, azaz négy kilogramm kávéval. csodálatos érzés volt. és hogy mi volt munka közben? hírek, abszurdabbnál abszurdabb hírek... a mesés vadkeletről: vasvillával és parittyával egymásnak eső kisebbség, focipályára befutó - és ezzel csapatát a vereségtől megmenteni kívánó - edző, és sértődésmentes sertésmentés, csak hogy néhányat említsek.

újra rájöttem, hogy az utóbbi hónapokban a hírek szerelmesévé váltam, és egyszerűen lázba hoz a tudat, hogy az élet kereke egyre csak gördül előre, a puszta tény, hogy dolgok történnek a világban. sőt, arra is rájöttem, hogy én semmin nem tudok olyan jól szórakozni, olyan szinten asztalra borulva vihogni, mint a híreken (főleg hét órányi őrült klikkolgatás után). hiszen újra és újra bebizonyosodik, hogy milyen nagy az isten állatkertje, milyen alacsony a kerítés, és hogy az emberi ostobaság tényleg végtelen (és napról napra egyre csak tágul). és egy-egy vadkeleti abszurd esemény között még azt is megtudtuk, hogy putyin még mindig szereti a cicit; hogy végre volt egy nő, aki az asztalra csapott, és azt mondta, hogy: b@zd meg, gyuri, ez egy f@szság, amit te csinálsz, én nem állok tovább a sorban a többi inkompetens birka mellett. én ehhez nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni, húzok innen a picsába. [nem szó szerint idéztem - a szerk.] [és milyen igaza volt.]; és nap híreként meghalt az iron lady oda az igazság, may she rust in peace. (too soon for a joke?) [most már csak meg kéne néznem a meryl streep-féle thatcher filmet.]

szóval hétfőn volt itt minden, mi szem-szájnak hírportálnak ingere: vér, cici, haláleset, tüntetés, árvíz, lemondás, foci-botrány, cuki állatok. de leginkább: vasvilla és parittyák. a sötét középkorban vadkeleten járunk, babám! imádom.

hát ezért hoznak lázba a hírek. mert asztalra borulva lehet vihogni rajtuk.

boldogan viháncoltam otthon késődélután az abszurd híreken, amikor legnagyobb meglepetésemre becsengettek hozzánk, és egy fedexes bácsi állt az ajtóban! pakkot kaptam (pedig csak csütörtökre vártam), és milyen csodásat! a piros táskák (meg egyáltalán a táskák) iránti végtelen rajongásom és sírig tartó szerelmem napról napra exponenciális növekszik, épp oly határtalan, mint az emberi hülyeség. [persze már most azon jár az eszem, hogy kell egy ilyen táska sárgában is. kapok belőle nem kevesebb mint 5 font kedvezményt, bizony.] (és ennél sokkal szebb piros, csak hát ugye kellett egy nagyonhipszter szűrő a képre, mert anélkül egyszerűen nem lehetett volna postolni az instagramra. milyen kár, hogy egy bajuszt nem tudtam sehova se odaapplikálni.)

[és milyen kár, hogy az ember boldogságát időnként megkeserítik mások, és így a boldog pillanatok örökre keserédessé válnak. no, de nem szeretnék virágnyelven (meg semmilyen nyelven) tovább rinyálni, így inkább abba is hagyom. örülök én a táskámnak, nagyon.]