Merülés

Még kilenc óra sincs, amikor odaérek, a legtöbb étkezde még nem nyitott ki. A hely szinte pang az ürességtől, kicsit elhagyatottnak tűnik a sok lehúzott rolóval. Leülök az egyik szélső asztalhoz, fülembe zenét rakok, komolyat, Bach egyik cselló darabját, csak hogy ki tudjam zárni a külvilágot. Előveszem a noteszem, és a korábbi, évekkel ezelőtt íródott jegyzeteimet. Újraolvasom a bevezetőt, majd az első részt, csak néhány bekezdésnyi szöveget, csak hogy ráhangolódjak és szituációba kerüljek. Tetszik, még így hideg, külső szemmel is, (pedig/mert) én írtam. Aztán belefogok. Az első mondatok nyögvenyelősek, itt is, ott is sántítanak. Tetszeni fog ez valakinek is? Egyre csak kattog az agyam. Annyira béna. Nem, nem is az. A tizenhat évesek vajon tényleg így gondolkodnak? Az akkoriak tényleg így gondolkodtak. 

Néhány perccel 9 után kinyit a szendvicses lány, lustán sertepertél, rendezgeti a pultot, ronggyal törölgeti a hűtőt. Nagy nehezen összeszedem magam és a cuccaimat, odamegyek hozzá, és kérek egy coffee latté-t. Új helyre ülök, közelebb a szendvicses lányhoz. Itt bőr sarokülők vannak, hozzájuk passzoló mélylila bőr huzatú székekkel. Ez még kávézósabb. Újra előveszem a jegyzetfüzetemet, és folytatom a munkát. Most már gyorsan merülök vissza a szituációba, helyenként még meg-megállok gondolkodni, de hagyom magam elkalandozni.

Most már csak megyek a tintám után. Hagyom, hogy elnagyolódjon a kézírásom. Ez már rég nem szép, egészen csúnya, kesze-kusza, összevissza. Már csak remélni tudom, hogy el tudom majd olvasni, apránként kibogarászni. A betűk megnyúltak, szokatlanul nagyok, betöltik a széles soros általános iskolás jegyzetfüzetet. A rendezett apró gyöngybetűim mind a múltté lettek, de ki bánja, ha jönnek a gondolatok, ha telnek a sorok, ha el tudom engedni magam, és elveszek a sorok között. A karakterem cipőjébe nesztelenül csúsztatom be lábamat - még akkor is, ha épp mezítláb van - és az ő fejével gondolkozom. Beleveszek a történetbe. Lassan újra beindul a fantáziám. Ébredezem.