Én így szeretlek

Ülök a Duna-parton, egy késő délutáni, estébe olvadó koranyári napon, a Szabadság-híd tövében. Egy gyors, rövid nap közeledik a végéhez. Tágra nyílt szemekkel bámulok már vagy egy órája , és nem győzök betelni Budapest szépségével. Hátam mögött a kettes villamos dörömböl el kétpercenként, siklik be az alagútba, majd döcög tovább a Duna-parton. Mellettem túristák egész sora ül a sétánnyi hosszúságú padon; mind csak figyeli, csodálja a várost, mind meztelen lábbal. Abban a pillanatban, hogy leülnek, már veszik le is a cipőt, papucsot, és rakják le lábukat a felmelegedett utcakőre. Bőrük minden szabad négyzetcentiméterén szívják be a csiklandozóan meleg napsugarakat. Balra a Szabadság-híd domborodik tiszteletet parancsolóan; kicsit azért beleremeg, mikor átdöcög rajta a villamos. Lábam alatt a folyó lassam hömpölyödik előre, a rakparton az autók gyors egymásutánban rohannak el, a piros lámpánál hosszú sorokba tömörülnek.

Jobbra az Erzsébet-híd bukkan elő a házak mögül maga minden kecsességével, pillérei között a vár sziluettje rajzolódik ki. Hirtelen egy sárga villamos is belesiklik a városképbe, hangosan csilingel mikor a hátam mögé ér. Így még budapestibb a kép. Ezt a kompozíciót még sosem láttam, ezen a ponton még sosem ültem. Kicsit szitkozódom is magamban, mert épp az előbb merült le a fényképezőgépem. Még ezt a néhány képet igazán kibírhatta volna. És most a fény is annyira szép, meleg, selymesen sárga. Az ég tiszta, sehol egy kósza bárányfelhő sem, a lemenő nap sugarai gyöngéden csiklandozzák a rakparti házsor homlokzatát. De nem baj, nem számít, így legalább jó okom van visszajönni holnap.

Arcomra hatalmas mosoly ül ki, boldogan hunyorítok a napba. Zsebre raknám a pillanatot, és vinném magammal a borús napokra. Legszívesebben egész este itt maradnék, figyelném a naplementét. A padon aludnék, majd pirkadatkor átbattyognék a hídon, és a napkeltét a túloldalról nézném.

A lap hamar betelik, a giccses jelzők gyorsan fogynak, s kénytelen vagyok belátni, hogy ezt a szépséget az én szókincsem képtelen hitelesen elkapni és visszaadni.

Úgyhogy hátradőlök és élvezem.

Merülés

Még kilenc óra sincs, amikor odaérek, a legtöbb étkezde még nem nyitott ki. A hely szinte pang az ürességtől, kicsit elhagyatottnak tűnik a sok lehúzott rolóval. Leülök az egyik szélső asztalhoz, fülembe zenét rakok, komolyat, Bach egyik cselló darabját, csak hogy ki tudjam zárni a külvilágot. Előveszem a noteszem, és a korábbi, évekkel ezelőtt íródott jegyzeteimet. Újraolvasom a bevezetőt, majd az első részt, csak néhány bekezdésnyi szöveget, csak hogy ráhangolódjak és szituációba kerüljek. Tetszik, még így hideg, külső szemmel is, (pedig/mert) én írtam. Aztán belefogok. Az első mondatok nyögvenyelősek, itt is, ott is sántítanak. Tetszeni fog ez valakinek is? Egyre csak kattog az agyam. Annyira béna. Nem, nem is az. A tizenhat évesek vajon tényleg így gondolkodnak? Az akkoriak tényleg így gondolkodtak. 

Néhány perccel 9 után kinyit a szendvicses lány, lustán sertepertél, rendezgeti a pultot, ronggyal törölgeti a hűtőt. Nagy nehezen összeszedem magam és a cuccaimat, odamegyek hozzá, és kérek egy coffee latté-t. Új helyre ülök, közelebb a szendvicses lányhoz. Itt bőr sarokülők vannak, hozzájuk passzoló mélylila bőr huzatú székekkel. Ez még kávézósabb. Újra előveszem a jegyzetfüzetemet, és folytatom a munkát. Most már gyorsan merülök vissza a szituációba, helyenként még meg-megállok gondolkodni, de hagyom magam elkalandozni.

Most már csak megyek a tintám után. Hagyom, hogy elnagyolódjon a kézírásom. Ez már rég nem szép, egészen csúnya, kesze-kusza, összevissza. Már csak remélni tudom, hogy el tudom majd olvasni, apránként kibogarászni. A betűk megnyúltak, szokatlanul nagyok, betöltik a széles soros általános iskolás jegyzetfüzetet. A rendezett apró gyöngybetűim mind a múltté lettek, de ki bánja, ha jönnek a gondolatok, ha telnek a sorok, ha el tudom engedni magam, és elveszek a sorok között. A karakterem cipőjébe nesztelenül csúsztatom be lábamat - még akkor is, ha épp mezítláb van - és az ő fejével gondolkozom. Beleveszek a történetbe. Lassan újra beindul a fantáziám. Ébredezem.

Heuréka!

Írok, írok, írok, Natalie Goldberg tanácsait követve mindenhol írok. Hason fekve az ágyon, decensen ülve az íróasztalnál, a padon görnyedve a parkban, az egyetemen az alagsorban, nagyon ritkán kávézóban. Mostantól kezdve újra gyakran kávézóban (félében). 

Már régóta akartam egy helyet, ahol írni lehet. Ami nem otthon van, de azért közel az otthonhoz és a munkahelyhez is; ami útba esik, ha jövök vagy megyek be a városba; ahol van élet, de azért nem túl zsúfolt; ami nem túl steril, de a nehéz díszletszerű berendezés sem vonja el a figyelmemet; ahol nem szidnak le és nem mérnek rám becsmérlő pillantásokat, ha csak egy kávét rendelek, de mégis órákon keresztül maradok; és leginkább: ahol kényelmes a szék és elég magas az asztal, de nem elég kényelmes ahhoz, hogy csak üljek és tétlenül bámuljak ki a fejemből. 

Ma reggel találtam egy ilyen helyet. Illetve már régóta ismertem, számtalanszor elmentem mellette, de csak ma próbáltam ki. Nem is igazi kávézó, hiszen egy bevásárlóközpont büféi-étkezdéi közelében lévő elkülönített rész, ahova asztalok és székek vannak kirakva. Igazából egyik étkezdéhez sem tartoznak, tehát az emberek nyugodtan leülhetnek anélkül, hogy rendelnének. Sokan tanulnak itt együtt, adnak órát egymásnak, vagy egyszerűen csak összefutnak és beszélgetnek néhány percet. Pont jó, mert közel van a munkahelyemhez, csak tíz perc, hogy átugorjak. Így ha dupla lyukasórám van, akkor átmehetek, és leülhetek írni bő másfél órára.

Pont jó, mintha csak nekem találták volna ki.
Még a végén a törzshelyem lesz, ki tudja.

Esőcseppek

Lustán induló hétfő délelőtt. Hát az egyetem D épületének alagsorában sem írtam még. Most már ezt is kihúzhatom a listámról. 

Odakint szakad az eső, a frissen mosott hajam, a magas páratartalom, és az esőcseppek szerelemgyermeként létrejött, random félhullámokkal tarkított kazal a fejem tetején meghatározza az egész napom hangulatát. Rossz haj napokkal a világból is ki lehetne üldözni. Egy meleg, napos, vakítóan kék egű hét után vége is van a korán érkezett nyárnak, és megint húszfokos, esős, borongós, de azért fülledt és izzadós tavasz van. A metrón is már alakul a kiváló, nyári, oxigénmentes és állott szén-dioxiddal dúsított klíma, az orromat váratlan pillanatokban megcsapó, roppantmód frissító savanyú hónaljszaggal megbolondítva. Hát lehet elképzelni ennél mennyeibbet?

A random hónaljszagtól és az önálló életet élő félhullámaimtól eltekintve mostanában egész jó az élet. Végre kezdem érezni és élvezni a korommal járó fene nagy szabadságot. És bár a holnapok bizonytalansága állandó, azért mégiscsak jó élni, azért mégiscsak meglelem az örömöt a mindennapokban. No persze, azért nyugodtságom koránt sem konstans, sőt, épp úgy ingadozik, mint a bankszámlámon található, illetve leginkább meg nem található összeg. (Ergo: a hónap vége felé közeledve konstansan és exponenciálisan csökken.) Hm, most veszem észre, hogy a sors keze újra betette hozzám a lábát: nem hiába hívják trambulinnak a díjcsomagomat!

Ha a bankszámlámon gyülekező (illetve egyáltalán nem gyülekező) forintokra gondolok, akkor egykettőre elmegy a kedvem a mindennapok újra és újra felmerülő küzdelmeitől. Hiszen ha most félre rakni nem tudok, akkor hogyan fogok valaha is előre lépni? Hogyan lesz valaha is saját kocsim, lakásom, egzisztenciám? Sehogy. Ha így haladok, tényleg sehogy. Mert most például sehogy nem haladok. A tanítványaim megint elfogytak, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar lesznek újak. Tán hipp-hopp mindenki perfekt lett angolból? I don't think so. Talán nincs pénzük. Nekik sem. És így nekem sem lesz, egészen biztosan.

Az újságírásból meg még inkább nem, hiszen gyakornokként örülök, hogy egyáltalán bekerültem egy olyan helyre, ahol rendes munkát adnak, amit csinálhatok, és amiből tanulhatok. A szavakból mégiscsak nehéz, sőt, lehetetlen megélni, főleg akkor, ha ingyen szüretelem és osztom szét elmém csudálatos gyümölcseit. Mindenesetre amíg folyik a tinta a tollban, amíg még van tető a fejem felett, falat az asztalon, és visz a lelkem előre, addig lehet megvalósítani az önönt, és bohém művészlélekféle életet élni: könyvekben, cipőkben és táskákban tartani a könnyen jött, hát hadd menjen könnyen is forintjaimat.

Újratervezés

Mostantól kezdve veszem a fáradtságot, hogy írjak. Minden nap, még az áldatlan napokon is. Magyarul is. Angolul is. Naplót is. Blogot is. Néha ezt, néha azt. Körülöttem mindenki beérik, publikálnak, könyveket írnak vagy újságot szerkesztenek, kiadják őket. Én meg csak itt vagyok: tengődöm. Nyomogatom a nagygombot a fényképezőgépen, meg a sok kis gombot a billentyűzeten, görgetem-görgetem lefelé az egeret, és költöm a pénzem könyvekre, cipőkre, és táskákra. Arra a két dologra, aminek a lefontosabbnak kellene lennie mégsem tudok időt csinálni (hiszen az embernek arra van ideje, ami igazán fontos neki, és amire csinál időt): az olvasásra és az írásra.

Írni, írni, írni. Magyarul. Több órát naponta. Bárcsak felül tudnék kerekedni a lustaságomon és szétszortságomon, bárcsak képes lennék minden nap leülni írni. Összeszedetten, épkézláb, vállalható, alkalomadtán publikálható gondolatokat. Most nekifutok mégegyszer, és megpróbálok magyarul blogolni. Akármiről. Nem kell feltétlenül összeszedettnek lennie, sem kapunyitási pánikkal átitatott, szarkasztikusan és önironikusan pánikoló kerekegész gondolatoknak az élet nagy kérdéseiről. Lehetnek akármilyen szösszenetek, szösszenet töredékek, dirib-darab post it-foszlányok. Magamról, magamnak. Az életről, a jövőbeli énemnek. Néha a kapunyitási pánikról. Már amikor pánikolok. Most éppen nem annyira, mert szépen folydogál előre az élet, és nem nagyon találok időt a mélyenszántó pánikolós gondolataim elmélyítésére és papírra vetésére. 

Sőt, talán már azt is mondhatom, hogy a kapu kinyílt, már a túloldalon vagyok, de még épphogy csak átléptem a küszöbön, és gyökkettes tempóban csoszogok előre. S ki tudja, hogy merre visz az előre? Továbbra is bekötött szemmel tapogatózom, és totyogok ebben a hatalmas izében, amit az emberek többnyire életnek neveznek. Továbbra sem tudom, hogy miféle, hogy merre visz, de azért néha-néha már egy-egy tapintásból sejtem, hogy mi minden anyagból van összegyúrva. Tán még a végén kitapogatom az egészet.

Ugyanúgy, mint az utóbbi sok-sok (10? 12?) évben, most is írva próbálom kitapogatni.