március 16.

[fotó innen]

a tékozló bloggerlány visszatér! [vagy nem. mindenesetre most ír egy bejegyzést. aztán lehet, hogy egy újabb fél évre eltűnik. sosem lehet tudni.]

na jó, most kezdett el hiányozni az írás. most dúlnak tavasz szelek viharok a lelkemben, ott a súly a mellkasomon és a kavicsok a gyomromban. ilyenkor van az, hogy bármennyire is manana lány vagyok, bármeddig is halogatom, egyszer csak le kell ülni, elő kell venni a noteszt meg a tollat, és ki kell írni magamból. mert utána mindig jobb lesz: a megkönnyebbülés jóleső érzése járja át a mellkasomat, csendesül a vihar, hátra lépve egyet megpillantom a teljes képet, és az új perspektívából már azért derűsebben festenek a puzzle-darabok. 

hát ez van most is. így hát előkerült a fiók mélyéről a feledés homályába veszett moleskine noteszem, végre rászántam az időt, hogy lelassítsam kicsit az életem, a mókuskereket hátrahagyva néhány napra kiszálljak a mindennapok bejáratott rutinjából. végre leültem írni, hogy szembenézzek magammal. hisz az én tükröm az apróvonalas noteszek finom sorai között rejlik már örökre - és bár hosszú hónapok óta a klórszagúillatú feszített víztükörben fürösztöm magamat - időnként bele kell nézni az elegáns sznob jegyzetfüzetek kegyetlenül őszinte tükrébe is. 

leginkább akkor, amikor már magam elől is bújkálok, amikor már a feszített víztükörben sem látom meg magamat, amikor a céltalan züllés, a nihil és az önpusztítás átveszi a hatalmat a józanész fölött, amikor elvesztettem a kapcsolatot azzal, aki voltam és aki maradni akarok a változáson túl is. amikor legnagyobb magányomban nem mások hiányoznak, hanem a legénebb én. 

most kicsit belevesztem az útba, belevesztem a változás állandóságába. de leginkább abba vesztem bele, hogy más képére formáltam magam, és út közben gondolkodás nélkül hagytam hátra a legénebb ént. tükör által homályosan foszlott szét a lélek, és most össze kell valahogy tapasztani, kisimogatni belőle a gyűrődést, visszaugrani a startvonalhoz, és elindulni újra, másik útvonalon. (ennél össze-visszább, kesze-kószább és értelmetlenebb metaforát még soha az életben nem írtam.)

hát ezért kell most igazán farakasszemet nézni a tükörképemmel. most, amikor belenézek a tükörbe, de a saját tekintetemben nem lelem önmagam.

[dal brit akcentussal komor, szürke, szeles vasárnap délelőttre.]