október 17.

nő a (teljes) idegösszeomlás szélén.

egy hete nem voltam úszni. ilyenkor már kezdek megkattanni.  pörögni, egyre csak pörögni nüansznyi faszságokon; nem tudom leállítani az agyam. üresség van, nihil, pattanásig feszült idegek. magány. forever alone. általános letargia. kimerültség, túlgondolás, a szőnyeg széle.

holnap már el kell menni úszni, ha esik, ha fúj, ha fáradt leszek, ha nem, 10 óra munka után (az leszek). csak egy kicsit legalább, tempózni faltól falig, csak egy órát, csak két kilométert, csak hogy simogasson kicsit a víz, hogy megnyugtasson, hogy átgondoljam az átgondolnivalót. rakjam már rendbe a fejemet.

utána minden jobb lesz. és fáradt se leszek annyira.

október 16.

ha még blogolnék, most blogolnék.
ha még írnék, most írnék.

és utána minden derűsebb lenne.

arról, hogy minden más, mint egy éve volt. minden megváltozott, vagy inkább semmi sem, talán csak én magam. elvesztem az úton, elvesztettem önmagam.

honvágyam van.

az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. azzá lettem, s nem bánom, de mégiscsak hiányzik a régi az.

haza vágyom. vissza bele a régi, színes, betűkkel teli buborékba.

március 16.

[fotó innen]

a tékozló bloggerlány visszatér! [vagy nem. mindenesetre most ír egy bejegyzést. aztán lehet, hogy egy újabb fél évre eltűnik. sosem lehet tudni.]

na jó, most kezdett el hiányozni az írás. most dúlnak tavasz szelek viharok a lelkemben, ott a súly a mellkasomon és a kavicsok a gyomromban. ilyenkor van az, hogy bármennyire is manana lány vagyok, bármeddig is halogatom, egyszer csak le kell ülni, elő kell venni a noteszt meg a tollat, és ki kell írni magamból. mert utána mindig jobb lesz: a megkönnyebbülés jóleső érzése járja át a mellkasomat, csendesül a vihar, hátra lépve egyet megpillantom a teljes képet, és az új perspektívából már azért derűsebben festenek a puzzle-darabok. 

hát ez van most is. így hát előkerült a fiók mélyéről a feledés homályába veszett moleskine noteszem, végre rászántam az időt, hogy lelassítsam kicsit az életem, a mókuskereket hátrahagyva néhány napra kiszálljak a mindennapok bejáratott rutinjából. végre leültem írni, hogy szembenézzek magammal. hisz az én tükröm az apróvonalas noteszek finom sorai között rejlik már örökre - és bár hosszú hónapok óta a klórszagúillatú feszített víztükörben fürösztöm magamat - időnként bele kell nézni az elegáns sznob jegyzetfüzetek kegyetlenül őszinte tükrébe is. 

leginkább akkor, amikor már magam elől is bújkálok, amikor már a feszített víztükörben sem látom meg magamat, amikor a céltalan züllés, a nihil és az önpusztítás átveszi a hatalmat a józanész fölött, amikor elvesztettem a kapcsolatot azzal, aki voltam és aki maradni akarok a változáson túl is. amikor legnagyobb magányomban nem mások hiányoznak, hanem a legénebb én. 

most kicsit belevesztem az útba, belevesztem a változás állandóságába. de leginkább abba vesztem bele, hogy más képére formáltam magam, és út közben gondolkodás nélkül hagytam hátra a legénebb ént. tükör által homályosan foszlott szét a lélek, és most össze kell valahogy tapasztani, kisimogatni belőle a gyűrődést, visszaugrani a startvonalhoz, és elindulni újra, másik útvonalon. (ennél össze-visszább, kesze-kószább és értelmetlenebb metaforát még soha az életben nem írtam.)

hát ezért kell most igazán farakasszemet nézni a tükörképemmel. most, amikor belenézek a tükörbe, de a saját tekintetemben nem lelem önmagam.

[dal brit akcentussal komor, szürke, szeles vasárnap délelőttre.]