Helyzetjelentés

Ajjajj, telnek, telnek a napok, egyrészt rettenetesen gyorsan, de ugyanakkor lassan és szenvedősen is. Eredménytelenül telnek, mert én csak szenvedek, kínlódom, csendesen toporzékolok egy helyben és magamban. Nem haladok semmire, mert nem hagyom magam haladni, gátolom és blokkolom magam tudat alatt (vagy nagyon is tudatosan?), nehogy má’ tegyek egy-egy lépést is előre, a felnőtt élet felé. Már egy hete itt vagyok Pesten: azért jöttem vissza, mert otthon már beszippantott a szürke, négy fal között töltött hétköznapok egyhangúsága; mert már az olvasással sem haladtam, csak figyeltem a kicsi sárga felhúzós órát, ahogy a mutató újra és újra körbejár. Hallgattam, ahogy egyre hangosabban és szemrehányóbban ketyegett, egyfolytában arra emlékeztetve, hogy a határidő egyre csak közeledik, de én mégsem állok fel, mégsem indulok el, még sem kezdem el azt csinálni, amit napról napra egyre inkább kéne.

Így hát végül múlt hét kedden vonatra ültem könnyed kis 15 kilós motyóm társaságában, és visszajöttem Pestre, bízva abban, hogy itt hátha jobban pezseg az élet, hátha több és másmilyen az impulzus. De itt is csak kínlódom, és lopom a napot, de azért szobafogságra kárhoztatom magam, és nem megyek sehova, nehogy még a végén elcsábítson az élet és annak naposabb, szórakoztatóbb oldala. Itt is épp oly jól megy a mazohista életmód, a csendes, alig-alig látható és hallható toporzékolás. Itt is csak az óra ketyeg, egyre és egyre hangosabban, s csak bámulok ki az ablakon a januári tavaszba, és már iszonyúan elegem van belőle, hogy én mostanában csak panaszkodni tudok, leginkább azért, mert förtelmesen dühítenek a panaszkodó emberek.

Nézem, ahogy a házak között megjelent a tavasz, és nemcsak látszatra, hanem bizony illatra is – egészen megcsapta az orrom, amikor tegnap reggel lementem a boltba tejért meg kenyérért – a madarak csiripelését is újra hallani, sőt még a hóvirágok is kibújtak a földből. A télnek meg lába kélt, teljesen nyoma veszett, de én nem hiszem el, nem dőlök be neki, engem nem vesz palira a deres orcájú. Tudom ám, hogy ott bujkál a nagy sárga messzi házak mögött, de persze az is lehet, hogy az irdatlan ravasz köd köpönyege alatt rejtőzik. Csak altat minket a nagy öreg, hogy aztán majd jól orcáncsapjon mindannyiunkat, de úgy, hogy valósággal belenyikkanjunk, aztán meg egykettőre arra legyünk figyelmesek, hogy nini! csikorog a fogunk, újra tél van! Az áltavasz, a plusz tíz fok, a madárcsicsergés, a kinyílt hóvirágok, mind mind csak blöff volt, s mi félkegyelműek jól bevettük, majd jól ráfáztunk, és tüsszöghetünk meg prüszkölhetünk világba.

De most még tart az áltavasz, a sarokban porosodik a hótaposóm, amiből egyébként kettőt (már mint két párat) is vettem, csak hogy tutira menjek, és a tél összes havát jól meg tudjam vele taposni, merő hó-szerelemből, hiszen a talp alatt ropogó hónál már csak a hólapátolásnak van kellemesebb és fület gyönyörködtetőbb muzsikája!

De hónak egyelőre még nyoma sincs, így hát a borús-szenvedős áltavaszi hétfő délutánon nincs jobb dolgom, mint hogy az ablaküvegre tapasszam az orrom hegyét, s csak bámuljam a végtelen ködből elő-előbukkanó magas sárga házakat a távolban, közben pedig szurkolok, hogy bújjon elő a tél, legyen már vége a hetek óta tartó országos bújócskának, legyen újra tél, essen újra a hó (még az sem baj, ha nem nagy pelyhekben), és hozza magával azt a fenséges csöndet, ami csakis akkor telepszik rá a világra, amikor havazik. Csak ez a hófehér csönd tudná elcsöndesíteni az egyre csak hangosabb óraketyegést, csak ez tudná kicsit megállítani az idő végtelen rohanását.