Használati Útmutató

Ma sütöttem. 2010-ben egészen jól megtanultam sütni. No, nem mintha most nagy hirtelen Nigella Lawson lennék; nem is valószínű, hogy egyhamar tanítani fogom a desszertek fenséges tudományát, de azért most már meglehetősen magabiztosan állok neki bármilyen süteménynek, amit előbb megkívánok, majd meg kívánok sütni. Az utóbbi egy évben számos receptet kipróbáltam, és egyikbe sem tört bele a bicskám, de még a habverőm sem, sőt, minden kóstolgatótól pozitív visszajelzés érkezett. Persze ha azt mondják a sütimre, hogy „hm, ez nagyon finom”, akkor sosem tudom eldönteni, hogy ezt csupán jólneveltségből mondják, mert ajándék lónak sütinek ne nézd a krémjét, vagy mert valóban ízlik nekik. 

Ma délelőtt például New York sajttortát készítettem; szerintem isteni lett. Felettébb fenséges, hogy úgy mondjam. Kevergetés közben mindig az jár a fejemben, hogy akár cukrász is lehetnék. Sőt mit több, arról álmodozom, hogy egyszer egy szép napom elhagyom a várost (mert ennél többet már nem adhat Miskolc), és nyitok egy cukrászdát. Persze ehhez azért kéne valamiféle hivatalos papír arról, hogy értek a cukrász szakmához, és nem csak úgy ukkmukkfukk öntözgetem össze a mennyei New York sajttorta hozzávalóit. Egyfajta útlevélre lenne szükségem nekem, amivel beléphetnék a sütemények csodálatos világába. De ehhez még legalább egy évet le kéne húznom az iskolapadban, és én azt már nagyon nem akarom. Ha jól sikerült összeadnom, akkor ez már a 16. (tizenhatodik!) tanévem a magyar közoktatás nagyszerű újra és újra megújuló rendszerében, és nekem már nagyon nehezemre esik akár még egy extra évet is eltöltenem az iskolapadban. Köszönöm szépen, rendkívül hálás vagyok mindenért (tényleg), de ez a tizenhat év éppen elég volt, most már inkább az Élet Iskolájában szeretnék továbbtanulni, még ha ott szigorúbbak is a tanárok, nagyobb is a bukási arány, és ráadásul még tandíjat is kell fizetni, mert az államilag finanszírozott rendszerben kicsi az esély a túlélésre. Persze ilyenkor azt a legnehezebb eldönteni, hogy mégis milyen szakra iratkozzak be az Élet Iskolájában? Ebben az oktatási intézményben a döntések már nemcsak egy félévre, hanem egy egész életre szólnak, vagy nem? Bármelyik szakot is választom, nincs visszaút. Vagy van, csak én látom mindig ilyen fekete-fehéren a világot? Vajon lehet azt mondani három, négy vagy akár tíz év múlva, hogy köszönöm szépen, ennyi elég volt a cukrászatból, ezentúl nem szeretnék napi nyolc-tíz órában piskótákat kenegetni csokoládés krémmel meg sajtos pogácsát szaggatni ezrével, hanem kérem szépen én holnaptól már író szeretnék lenni, vagy vadakat terelő juhász.

Vajon így működik az élet?

Attól tartok, nem.

Te jó ég, milyen hálás lennék, mit meg nem adnék érte, ha az anyaméhben a köldökzsinórhoz vagy legalább az érettségi bizonyítványhoz csatoltak volna egy egyszerű kis használati utasítást az élethez (szépen diszkréten belecsúsztatva hátra a melléklet helyére)! Mennyivel egyszerűbb lenne belépni a felnőtt élet átláthatatlan sűrűjébe, ahol a kapunyitási pániktól nem hogy az alagút végén a fényt, de még az erdőt meg az erdő mélyén az alagút bejáratát sem látom, csak a hatalmas fekete lyukat, a végtelen űrt, ami mindjárt benyel. A napjaim egyre inkább meg vannak számlálva, telnek a napok, mindjárt megírom a szakdolgozatot, már csak néhány hónap kérdése, és abszolválok, egykettőre itt az államvizsga, majd végül kezembe nyomják A Becses Diplomát, és utamra eresztenek. Már látom is magam előtt, ahogy a dékán kezet ráz velem, majd azon a selymes-búgós hangján belesúgja a fülembe, hogy: „Mennyé’ lányom isten hírével, bele az életbe, mennyé’ amerre látsz, csináld, ahogy jónak látod. De most már nagyon gyorsan találd ki, hogy mi akarsz lenni, de tényleg nagyon gyorsan, mert most már nagyon nagy vagy, egészen felnőtt. Most már nem szabad többet mafláskodni!” Én meg megyek, amerre látok, meg amerre visz a lábam, de a fekete lyuk egyre csak nő, egyre csak közeledik, és nincs a kezemben használati utasítás, de még egy nyomorult százötven forintos kínai iránytű sem.

És mégis játszani kell ezt a határtalan-irtózatos játékot, és közben még élvezni is kéne, meg néha-néha egészen elélvezni, de nem megy, az istennek se, mert az ember csak toporog, meg pánikol, és ha már nem bírja tovább a pánikot, akkor toporzékol, majd rágyújt, és nyomkodja a szürke billentyűket a régi zöld írógépen, és próbálja kiírni magát a pánikból, vagy írni egy használati utasítást, aminek talán az lehetne az első lépése, hogy:

1. Végy egy mély levegőt, és hagyd a pánikot.
    Ez csak az élet.
    Nem kell annyira komolyan venni.