most

itthon vagyok
most épp jó
most boldog

puhák a fények
simogat az este
körülölel az itthon melege

hópelyhek táncolnak bögrében
a tea gőzölög
lassan szürcsölöm

ropog az éjszaka
most ősz van
a valódi fajtából

most az egér puhán kattog
nem csattan a liftajtó
fogócskáznak a gondolatok

most siklik a toll a papíron
a betűk kacskaringóznak
csak úgy piroslik a tinta

most épp jó
most szeretek élni
most  most most

most most most
épp most illan
el a most

? !

Hát hová lettek belőlem a szavak? A rímek, a sorok, a gondolatok?

Hová lett a késztetés, az ujjbegyeimet bizsergető vágy, hogy minden nap írjak, 

hogy megtöltsem a sorokat, hogy teleírjam a noteszokat? 

Hová tűnt a Múzsa? És miért nem csókolgatja már a homlokom? 

Hát miért csak olyan rövid kalandot akart velem? 

Miért fogytak el a versek? Hová lettek a rímek?

Mi lett a velőtlen gondolatokkal és a fene eredeti mondanivalóval? 

Bezárt? Elköltözött? Beszáradt? Kiapadt? 

S mi lett az álommal, hogy ha nagy leszek író leszek? 

S mi lett a céllal, hogy ha felnőtt leszek kötetekbe költögetek? 

És egyébként is merre megyek? És megyek-e egyáltalán? Vagy csak toporgok? 

Mitől bénult így le az agyam? Tán az amerikai sorozatok miatt? 

Túl sokat tévézek. 

Túl sokat tévézek. 

Túl sokat tévézek. 

Dobd ki a laptopod! Vágd földhöz. Most! Repüljön ezer felé. Élvezd! 

Vegyél noteszt, még többet! És tollakat, tucatjával!
Színes tintát, a szívárvány minden színében! 

Iratkozz be a könyvtárba ! Még egybe! És még egybe! 

Olvass többet! Gyerünk, faljad a betűket! Még még mégtöbbet! 

Verseket verseket verseket is, zabáld a köteteket, azok majd rímeket szülnek. 

Minek ide múzsa? Kinek kell a csókja? 

Minek ide írógép, szürke billentyűk ütemes kopogása? 

Follyék csak a vörös tinta, ezer töltőtoll vérezzék halálra!

Járjál kávéházba. Üldögélj a sarokban. Játsszál bölcsészest! 

Töltőtollal töltsd meg az órákat. Itasd csak a sorokat.

A koffein majd csókolgat, beindítja a barázdákat. 

Csak írjál, írjál, írjál, még ha hígat is, csak írjál! 

Majd besűrűsödik. Két kanál liszt, némi kevergetés, s már kész is.

Pirulj csak bele a sorokba, a nyers mondatokba, az éretlen gondolatokba. 

Nézzél szembe magaddal, hozd zavarba józaneszed! 

Ne zavarjon zavarod, csak csináld, csináld, csináld, 

Még ha nem is élvezed, ez a te életed.

Hát könyörögve kérlek, írjál írjál írjál.

Irkálj a sarokban ülve, hason fekve és fejen állva. 

Naplóba, noteszbe, a tenyeredbe, a blogodba, meg a s másikba. 

A harmadikba is, ami már nagyon haldoklik.

Firkáld össze a falakat, meg a fecnit, amit a kutya szájából húztál ki, 

A mozijegyet is, amit a farzsebedből került elő. 

Irkálj a Pesti Est margójára, és a  margó margójára, 

Csak írjál írjál írjál, jó?

Magadért és értem. 

Érted? 

Érted is!

Tudom jól. 

S majd majd majd 

egyszer egyszer egyszer megleled, 

még ha most nem is tudod, 

hogy vajon mit mit mit keresel.

Helyzetjelentés

Ajjajj, telnek, telnek a napok, egyrészt rettenetesen gyorsan, de ugyanakkor lassan és szenvedősen is. Eredménytelenül telnek, mert én csak szenvedek, kínlódom, csendesen toporzékolok egy helyben és magamban. Nem haladok semmire, mert nem hagyom magam haladni, gátolom és blokkolom magam tudat alatt (vagy nagyon is tudatosan?), nehogy má’ tegyek egy-egy lépést is előre, a felnőtt élet felé. Már egy hete itt vagyok Pesten: azért jöttem vissza, mert otthon már beszippantott a szürke, négy fal között töltött hétköznapok egyhangúsága; mert már az olvasással sem haladtam, csak figyeltem a kicsi sárga felhúzós órát, ahogy a mutató újra és újra körbejár. Hallgattam, ahogy egyre hangosabban és szemrehányóbban ketyegett, egyfolytában arra emlékeztetve, hogy a határidő egyre csak közeledik, de én mégsem állok fel, mégsem indulok el, még sem kezdem el azt csinálni, amit napról napra egyre inkább kéne.

Így hát végül múlt hét kedden vonatra ültem könnyed kis 15 kilós motyóm társaságában, és visszajöttem Pestre, bízva abban, hogy itt hátha jobban pezseg az élet, hátha több és másmilyen az impulzus. De itt is csak kínlódom, és lopom a napot, de azért szobafogságra kárhoztatom magam, és nem megyek sehova, nehogy még a végén elcsábítson az élet és annak naposabb, szórakoztatóbb oldala. Itt is épp oly jól megy a mazohista életmód, a csendes, alig-alig látható és hallható toporzékolás. Itt is csak az óra ketyeg, egyre és egyre hangosabban, s csak bámulok ki az ablakon a januári tavaszba, és már iszonyúan elegem van belőle, hogy én mostanában csak panaszkodni tudok, leginkább azért, mert förtelmesen dühítenek a panaszkodó emberek.

Nézem, ahogy a házak között megjelent a tavasz, és nemcsak látszatra, hanem bizony illatra is – egészen megcsapta az orrom, amikor tegnap reggel lementem a boltba tejért meg kenyérért – a madarak csiripelését is újra hallani, sőt még a hóvirágok is kibújtak a földből. A télnek meg lába kélt, teljesen nyoma veszett, de én nem hiszem el, nem dőlök be neki, engem nem vesz palira a deres orcájú. Tudom ám, hogy ott bujkál a nagy sárga messzi házak mögött, de persze az is lehet, hogy az irdatlan ravasz köd köpönyege alatt rejtőzik. Csak altat minket a nagy öreg, hogy aztán majd jól orcáncsapjon mindannyiunkat, de úgy, hogy valósággal belenyikkanjunk, aztán meg egykettőre arra legyünk figyelmesek, hogy nini! csikorog a fogunk, újra tél van! Az áltavasz, a plusz tíz fok, a madárcsicsergés, a kinyílt hóvirágok, mind mind csak blöff volt, s mi félkegyelműek jól bevettük, majd jól ráfáztunk, és tüsszöghetünk meg prüszkölhetünk világba.

De most még tart az áltavasz, a sarokban porosodik a hótaposóm, amiből egyébként kettőt (már mint két párat) is vettem, csak hogy tutira menjek, és a tél összes havát jól meg tudjam vele taposni, merő hó-szerelemből, hiszen a talp alatt ropogó hónál már csak a hólapátolásnak van kellemesebb és fület gyönyörködtetőbb muzsikája!

De hónak egyelőre még nyoma sincs, így hát a borús-szenvedős áltavaszi hétfő délutánon nincs jobb dolgom, mint hogy az ablaküvegre tapasszam az orrom hegyét, s csak bámuljam a végtelen ködből elő-előbukkanó magas sárga házakat a távolban, közben pedig szurkolok, hogy bújjon elő a tél, legyen már vége a hetek óta tartó országos bújócskának, legyen újra tél, essen újra a hó (még az sem baj, ha nem nagy pelyhekben), és hozza magával azt a fenséges csöndet, ami csakis akkor telepszik rá a világra, amikor havazik. Csak ez a hófehér csönd tudná elcsöndesíteni az egyre csak hangosabb óraketyegést, csak ez tudná kicsit megállítani az idő végtelen rohanását.

Használati Útmutató

Ma sütöttem. 2010-ben egészen jól megtanultam sütni. No, nem mintha most nagy hirtelen Nigella Lawson lennék; nem is valószínű, hogy egyhamar tanítani fogom a desszertek fenséges tudományát, de azért most már meglehetősen magabiztosan állok neki bármilyen süteménynek, amit előbb megkívánok, majd meg kívánok sütni. Az utóbbi egy évben számos receptet kipróbáltam, és egyikbe sem tört bele a bicskám, de még a habverőm sem, sőt, minden kóstolgatótól pozitív visszajelzés érkezett. Persze ha azt mondják a sütimre, hogy „hm, ez nagyon finom”, akkor sosem tudom eldönteni, hogy ezt csupán jólneveltségből mondják, mert ajándék lónak sütinek ne nézd a krémjét, vagy mert valóban ízlik nekik. 

Ma délelőtt például New York sajttortát készítettem; szerintem isteni lett. Felettébb fenséges, hogy úgy mondjam. Kevergetés közben mindig az jár a fejemben, hogy akár cukrász is lehetnék. Sőt mit több, arról álmodozom, hogy egyszer egy szép napom elhagyom a várost (mert ennél többet már nem adhat Miskolc), és nyitok egy cukrászdát. Persze ehhez azért kéne valamiféle hivatalos papír arról, hogy értek a cukrász szakmához, és nem csak úgy ukkmukkfukk öntözgetem össze a mennyei New York sajttorta hozzávalóit. Egyfajta útlevélre lenne szükségem nekem, amivel beléphetnék a sütemények csodálatos világába. De ehhez még legalább egy évet le kéne húznom az iskolapadban, és én azt már nagyon nem akarom. Ha jól sikerült összeadnom, akkor ez már a 16. (tizenhatodik!) tanévem a magyar közoktatás nagyszerű újra és újra megújuló rendszerében, és nekem már nagyon nehezemre esik akár még egy extra évet is eltöltenem az iskolapadban. Köszönöm szépen, rendkívül hálás vagyok mindenért (tényleg), de ez a tizenhat év éppen elég volt, most már inkább az Élet Iskolájában szeretnék továbbtanulni, még ha ott szigorúbbak is a tanárok, nagyobb is a bukási arány, és ráadásul még tandíjat is kell fizetni, mert az államilag finanszírozott rendszerben kicsi az esély a túlélésre. Persze ilyenkor azt a legnehezebb eldönteni, hogy mégis milyen szakra iratkozzak be az Élet Iskolájában? Ebben az oktatási intézményben a döntések már nemcsak egy félévre, hanem egy egész életre szólnak, vagy nem? Bármelyik szakot is választom, nincs visszaút. Vagy van, csak én látom mindig ilyen fekete-fehéren a világot? Vajon lehet azt mondani három, négy vagy akár tíz év múlva, hogy köszönöm szépen, ennyi elég volt a cukrászatból, ezentúl nem szeretnék napi nyolc-tíz órában piskótákat kenegetni csokoládés krémmel meg sajtos pogácsát szaggatni ezrével, hanem kérem szépen én holnaptól már író szeretnék lenni, vagy vadakat terelő juhász.

Vajon így működik az élet?

Attól tartok, nem.

Te jó ég, milyen hálás lennék, mit meg nem adnék érte, ha az anyaméhben a köldökzsinórhoz vagy legalább az érettségi bizonyítványhoz csatoltak volna egy egyszerű kis használati utasítást az élethez (szépen diszkréten belecsúsztatva hátra a melléklet helyére)! Mennyivel egyszerűbb lenne belépni a felnőtt élet átláthatatlan sűrűjébe, ahol a kapunyitási pániktól nem hogy az alagút végén a fényt, de még az erdőt meg az erdő mélyén az alagút bejáratát sem látom, csak a hatalmas fekete lyukat, a végtelen űrt, ami mindjárt benyel. A napjaim egyre inkább meg vannak számlálva, telnek a napok, mindjárt megírom a szakdolgozatot, már csak néhány hónap kérdése, és abszolválok, egykettőre itt az államvizsga, majd végül kezembe nyomják A Becses Diplomát, és utamra eresztenek. Már látom is magam előtt, ahogy a dékán kezet ráz velem, majd azon a selymes-búgós hangján belesúgja a fülembe, hogy: „Mennyé’ lányom isten hírével, bele az életbe, mennyé’ amerre látsz, csináld, ahogy jónak látod. De most már nagyon gyorsan találd ki, hogy mi akarsz lenni, de tényleg nagyon gyorsan, mert most már nagyon nagy vagy, egészen felnőtt. Most már nem szabad többet mafláskodni!” Én meg megyek, amerre látok, meg amerre visz a lábam, de a fekete lyuk egyre csak nő, egyre csak közeledik, és nincs a kezemben használati utasítás, de még egy nyomorult százötven forintos kínai iránytű sem.

És mégis játszani kell ezt a határtalan-irtózatos játékot, és közben még élvezni is kéne, meg néha-néha egészen elélvezni, de nem megy, az istennek se, mert az ember csak toporog, meg pánikol, és ha már nem bírja tovább a pánikot, akkor toporzékol, majd rágyújt, és nyomkodja a szürke billentyűket a régi zöld írógépen, és próbálja kiírni magát a pánikból, vagy írni egy használati utasítást, aminek talán az lehetne az első lépése, hogy:

1. Végy egy mély levegőt, és hagyd a pánikot.
    Ez csak az élet.
    Nem kell annyira komolyan venni.

Fecseg a felszín

Időnként szeretek tenni egy kisebb kirándulást emlékeim  girbegurba, meglehetősen hosszú, és egyre csak szélesedő ösvényén. Ilyenkor előbányászom tinédzserkori naplóimat a fiók mélyéről, bele-beleolvasok egyik-másikba, és belepirulok minden sorba, amit végigolvasok. Te jó ég! Mennyi minden változott az utóbbi tíz évben, de leginkább én mennyit változtam pattanásos zsíroshomlokú pubertás napjaim óta. Leginkább attól jövök zavarba, hogy hogyan és miket jegyeztem le szánalmas, de felettébb szorgalmasan vezetett kis naplóimban. Hogy tudtam olyan naív és gyermeteg stílusban (végülis gyerek voltam...), akkora nagy csacsiságokról és nonszensz badarságokról oldalakon, pontosabban oldalak százain-ezrein keresztül hablatyolni?!

Aztán persze homlokon csapom magam, hiszen ma sem vagyok másmilyen, ma is oldalakon keresztül fosom a szót bárhol és bármikor, csak egy darab papírt meg egy tollat nyomjanak a kezembe. Rendületlenül irkálom tele az apróvonalas, keményfedelű jegyzetfüzetek tucatjait, töltöm meg a sorokat  időnként bús, de többnyire édes kis semmiségekkel. Semmi sem változott, csak az imidzs meg a külsőségek és azok apró de szignifikáns kellékei. Manapság már sálas-kalapos-tarisznyás bölcsészgúnyába öltözve, időnként itt-ott a megfelelő hatásvadász idegen szavakat elejtve ál-intellektuelkedem. Egyik kezemben piros, keménykötésű Moleskine napló - Mert abba mennyire felemelő írni! Még az édes kis semmiségek is új, magasztos értelmet nyernek! Meg egyébként is, Hemingway is Moleskine-be írt, és bizony Hemingway a Moleskine-tól lett A Hemingway. Ha mezei tízcentes vonalas füzetbe jegyzetelt volna anno, manapság még Lakatos Leventénél se néznénk többnek, és könyveit 299 ft-ért árulnák a teszkóban az alsó polcon. Másik kezemben fapados burzsoá jelmezem második legfontosabb kelléke, a kis decens Parker töltőtollam, amiből csakis fekete tinta folyhat, arról az olcsó, tizenkettő egy tucat, bárhol kapható unalmas-fakulós-középkék tintáról szó sem lehet! Ha az ember már töltőtollal ír, akkor legyen annyira decens, hogy fekete tintával szántja a papírt, főleg, ha Moleskine papírról van szó. 

No, tehát, nyakam körül ott az elmaradhatatlan sál, hátam mögött színes táskarengeteg, előttem a könyvespolcon Shakespeare, Austen, Salinger, F.S. Fitzgerald, Nabokov és Kundera kötetek sorakoznak szorgalmasan (hiszen a lét könnyűsége csak eme magas irodalom társaságában válik elviselhetővé), asztalomon a magasságos Moleskine, kezemben meg a Parker, és már át is lényegültem valódi nagybetűs Intellektuellé, pedig öt perccel ezelőtt még a Barátok köztöt néztem. Ennél bölcsészebb már nem is lehetnék, hiszen már negyedik éve vesz körül az überintellektuális szellemiség az ország legjobb, legnagyobb, és legrégebbi (1635!) egyetemének bölcsészkarán. Szerintem most már lakótelepi proligyerek/ panelsuhanc / elvált szülők gyermeke / borsodi szoctámos imidzsemet származásomat  is el tudnám bújtatni a kemény munkával csip-csup kitalált és felépített burzsoá álarc mögé, HA szeretném. De köszönöm szépen, nem szeretném (még nem). Nincs azon mit szégyelni, hogy sorsod Borsod, meg hogy én azt mondom, hogy makuka, levonós, lipityóka, büszke, dumó, jösztök. Miskolcnak is megvan a maga (fapados) romantikája. Szeretem is érte.

(Ajjajj, mi is volt a célja fenomenális barokkos körmondatomnak?

Ja, megvan.)

Szóval azt próbálom kifejteni,  meglehetősen kacskaringós úton eljutva a nagy magyar igazsághoz, hogy semmi nem változott pubertás korom óta.  Na jó,  a pattanások száma csökkent az arcomon, és a homlokomon is egészen száraz manapság a bőr, fürdés után be kell kenegetni níveaszofttal. De ettől én még éppúgy fecsegek, egyre csak töltöm meg a burzsoá apróvonalas noteszeket meg a világűrt édes kis semmiségekkel. (Még a végén betömítem az ózonlyukat! Sőt, tán még a fekete lyuk bedugul majd.) Közben pedig azt képzelem, hogy  folyamatosan írom magam a kortárs magyar irodalom felé, és egyszercsak majd én is jól megjelenek.

Attól tartok pár év múlva abba fogok belepirulni, hogy mekkora balgaságokat irkáltam  23 és 3/4 évesen, szárazhomlokos-vöröshajú koromban, kapunyitási pánikom hevében az azonos cím alatt futó internetes noteszba. 

De a mai szófosással legalább nem az istenített Moleskine-ban töltöttem a drága sorokat, hanem csak(?) a világháló soha be nem telő jegyzetfüzetébe piszkítottam bele egy kicsit. És bár azt mondják, hogy az internet tollal íródik, és nem ceruzával, azért megnyugtató a tudat, hogy egy gombnyomással kiradírozhatom majd az alábbi vég nélküli fecsegést, ha egyszer úgy tartja kedvem.