2018. április 23.

szabadságom 67. napja.

de mit ér a szabadság, ha ki sem teszem a lábam a hálószoba négy fehér fala közül? továbbbra is itt tartom magam, zárva az aranykalitkában, benn a biztonságban, a komfortzónám langyos állóvizében. közben csendesen, magamban azon morfondírozok, hogy leszek-e még valaha boldog? persze hogy leszek, ha boldoggá írom magam. ennyin múlik az egész.

életem 31. tavasza. csodálatos, madárcsicsergős, szikrázó napsütéses, ropogós kékegű, káprázatos tavasz. majdnem nyár. egyetlen éjszaka alatt léptünk át a télből a nyárba. a tavaszt idén is skippeltük.

fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az életemmel. fogalmam sincs, hogy mi vagyok, ha nem az, ami az utóbbi több mint öt évben voltam, a hét hét napján, online szerkesztő. a hírek szerelmese – az elején. a végén: kifacsart, kiégett, ideggyenge roncs.

fogalmam sincs, hogy mi voltam, amikor még nem voltam kiégve. amikor még kreatív voltam, és munkát akartam meg karriert.

fogalmam sincs hogyan tovább. merre induljak el? nem tarthatom magam örökké bezárva az aranykalitkában. nem tesz túl jót a lelkemnek. a lelkemnek a változás tesz jót, a fejlődés. az egy helyben toporgás, a hosszas lamentálás túlságosan demoralizáló.

mehetnék világgá, föld körüli útra. hátizsákkal, túrabakancsban. de ahhoz még nem vagyok elég fitt. se elég elszánt. ennek még nem jött el az ideje.

munkát kéne keresnem. vagy legalábbis a társadalmi nyomás ezt sulykolja belém. mindaddig, amíg nincs rendes, hivatalos munkám, fizetéssel, munkaszerződéssel, szám- és társadalomkivetett vagyok. lófaszt. ilyenkor azért orcáncsapom magam, hogy gondolkozzak már. a dobozon kívül is. hisz épp ezért szálltam ki a mókuskerékből. mert elegem lett a doboz egyre szűkebb teréből, a falak szorításából, a taposómalomból, a lélek- és kreatívgyilkos multiból. hát hülye vagyok én, hogy ugyanabba a szarba akarok visszaszállni? persze hogy nem.

soha többet nem akarok visszaszállni a mókuskerékbe, egy ingerszegény irodában tölteni a hét öt napját, és tűrni, hogy a monitor fénye égeti a retinámat napi 8-10 órában. aztán hazamenni zombiként délután hatkor, és együtt élni  a tudattal, hogy minden egyes nappal meghal a lelkemnek egy újabb kis darabja. feláldozni a lelkemet, a mivoltomat a karrierem egy állás oltárán. csak hogy legyen miből fizetni a számlákat meg a lakbért meg a diákhitelt meg a lakáskasszát, és vásárolni a zabpelyhet meg az arckrémeket, hogy sose legyek ráncos és sose legyek öreg és örökké dolgozhassak.

nem akarok fellengzős munkát, se hangzatos pozíciót. nem akarok manager lenni, se account, se social media, se project. semmilyen menedzser nem akarok lenni. nem akarom, hogy főnököm legyen, se azt, hogy beosztottam.

az önmagam ura akarok lenni. szabad akarok lenni.

felszabadult.
freelancer.