október 17.

nő a (teljes) idegösszeomlás szélén.

egy hete nem voltam úszni. ilyenkor már kezdek megkattanni.  pörögni, egyre csak pörögni nüansznyi faszságokon; nem tudom leállítani az agyam. üresség van, nihil, pattanásig feszült idegek. magány. forever alone. általános letargia. kimerültség, túlgondolás, a szőnyeg széle.

holnap már el kell menni úszni, ha esik, ha fúj, ha fáradt leszek, ha nem, 10 óra munka után (az leszek). csak egy kicsit legalább, tempózni faltól falig, csak egy órát, csak két kilométert, csak hogy simogasson kicsit a víz, hogy megnyugtasson, hogy átgondoljam az átgondolnivalót. rakjam már rendbe a fejemet.

utána minden jobb lesz. és fáradt se leszek annyira.

október 16.

ha még blogolnék, most blogolnék.
ha még írnék, most írnék.

és utána minden derűsebb lenne.

arról, hogy minden más, mint egy éve volt. minden megváltozott, vagy inkább semmi sem, talán csak én magam. elvesztem az úton, elvesztettem önmagam.

honvágyam van.

az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. azzá lettem, s nem bánom, de mégiscsak hiányzik a régi az.

haza vágyom. vissza bele a régi, színes, betűkkel teli buborékba.