"Írjál, írjál, írjál, könyörögve kérlek, írjál!" - kérlelem magam már vagy három hete, de nem megy, még az istennek se, mert massive writer's blockom van már vagy egy fél éve. Egyszerűen nem bírom rávenni magam az írásra, csak gyűlik, gyülemlik bennem a feszültség, meg a veszettül sok gondolat, már hatalmas odabent a fejetlenség, mégsem bírom rávenni magam, hogy időnként leüljek egy fél órára, és kiírjam magamból a gondolatokat.
Sőt, mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem az írást; például teljes, háromkerdites egyetemi kurzusokat szórok el, buktatom meg magam önként, bár azért nem dalolva, csak ne kelljen leülni és megírni egy nyomorult hétoldalas esszét (kettes sorközzel!), aminek még csak nem is kell tudományosnak lennie, nem is kellenek bele hivatalos hivatkozások, csak a saját gondolataim, a saját véleményem egy témáról, amit én választok meg. De erre sem vagyok képes, mert ennyire elkerülöm az írást, pontosabban azt, hogy összetalálkozzak a saját gondolataimmal, és a szemükben nézzek. Vagy inkább, hogy ők nézzenek a szemembe.
Talán ez is a kapunyitási pánik egyik tünete: tudat alatt blokkolom magam, és nem vagyok hajlandó lépéseket tenni a nagybetűs ÉLET felé. De most már mégiscsak decembert 29-e van, röpke négy és fél hónap múlva le kell adnom a szakdolgozatomat, bekötve, becsomagolva, szalaggal átkötve, amivel majd jól bebizonyítom, hogy milyen okos, értelmes, inteligens lány vagyok is én, aki kétségtelenül megérdemli, hogy kezébe nyomják három, illetve esetemben négy év kemény munkájának gyümölcsét, A Diplomát. Csak azt felejtik majd el közölni, hogy semmit nem lehet kezdeni az én frenetikus gyümölcsömmel, még akkor sem, ha csinos kis ELTE matrica van rányomva. Mindegy, azért csak megírom a szakdolgozatot, meg csak befejezem az egyetemet, ha már egyszer négy évvel ezelőtt elkezdtem. Csak kell az a papír továbbra is, még ha semmit nem ér, akkor is.
Szóval itt vagyok én, huszonhárom és háromnegyed éves, kapunyitási pánikban szenvedő egyetemi hallgató, akinek már nagyon el kellene kezdenie írni élete eddigi fő művét, A Szakdolgozatot. De hol is kezdjem? És hogyan kezdjem el? Még sosem írtam szakdolgozatot.
Mit tesz ilyen esetben a magamfajta 21. században nevelkedett, a modern kor hiperszuper találmányai fogságában élő gyermek? Beírja google-ba, hogy "hogyan írjunk szakdolgozatot?", és abban a pillanatban, hogy rákattint a keresés gombra, be is ugrik neki, hogy bizony létezik egy ilyen könyv, sőt, szemei előtt tán még egy kép is megjelenik, hogy valaha, szemeszterekkel ezelőtt, még a nagy árvíz előtt, már tartotta egyszer a kezében a fentebb említett könyvet egy bizonyos könyvtáros-kutatós óra keretein belül. Sőt, fejében még fel is jegyezte anno, hogy ha eljön a becses pillanat, amikor nekiáll élete fő művének, akkor majd beszerzi a könyvet, mert ez majd megmondja a tutit.
Ahogy a google megjeleníti a találatok listáját, megüt a gondolat: eljött a pillanat! Itt az a soha vissza nem térő alkalom, hogy tovább odázzam az írást, hogy ma se álljak neki, hogy ma is azt mondjam, hogy majd holnap, de holnap már tényleg!, de ma még semmiképp sem, hiszen nekem ma küldetésem van! Meg kell szereznem ezt a könyvet, mert enélkül esély sincs arra, hogy egy tisztességes és valamirevaló szakdolgozatot adjak ki a kezemből. Így hát gondolkodás nélkül, és meglehetősen megkönnyebbülve hajítom be a sarokba a papírt meg a tollat, és állok fel az íróasztal mellől. Már veszem is kabátot, szaladok a könyvtárba, nehony még a végén valaki elhappolja előlem A Becses Könyvet, amivel nyerek még pár napot, aminek segítségével ma, de talán még holnap is (hiszen ezt nekem feltétlenül el kell olvasnom!) sikerül elkerülnom az írást.
(Hogy mondják magyarul a writer's blockot?)
